Klinikai szociálpszichológia, „szociál-pszichoanalízis” és az alkotás lélektana

Klinikai szociálpszichológia, „szociál-pszichoanalízis” és az alkotás lélektana[1]

Erdélyi Ildikó: Tér és tükör. Mindennapi kísérteteink, Flaccus, Budapest, 2004. 181 oldal, 2200 Ft.

„Tér és tükör. Mindennapi kísérteteink” – különös cím egy különös könyv borítóján, rejtelmeket sejtető, akárcsak a Bosch-festmény, amely fölött és alatt olvasható.

Ha az olvasó, ahogyan e recenzens, időnként jár könyvesboltok „pszichológia” és „társadalomtudomány” feliratú polcai előtt, bizonyos idő elteltével rutinossá válik, nem hagyja, hogy elbűvölje a műalkotásnak álcázott tudomány: a szerző nevét keresi és nem a provokatív, avagy éppen rejtelmeket sejtető címeket, és az ízléses borítókat. Ahogyan megtanultuk tudomány és művészet különbségeit, éppen úgy azt is elsajátítjuk, hol húzódnak a tudományok határai, mi magunk melyik tudományterületet műveljük, érezzük azt is, mikor merészkedünk idegen földekre, felismerjük az idegen fogalmakat, idegen évszámmal ellátott idegen neveket, és adott esetben (konferenciákon vagy egyéb személyes fórumokon) idegenek számunkra a másoknak ismerős arcok. Tudjuk azonban (mert ezt is megtanultuk), a határokon vannak átjárók, ilyen például a narratológia, a kognitív tudomány, az „evolúciós” tudományok, vagy vannak olyan területek, amelyek köré csak most épülnek határjelzők, ezek viszonylagos szabadságát nem is olyan régen „magyarul” studies szóval jeleztük (ilyenek a gender studies,cultural studies).

Jelen tanulmánykötet valóban különös: a tartalom nem válik el a fedőborítótól és a címtől, a tanulmányok nem sértik a tudományok határait, ugyanakkor nem maradnak a határokon belül vagy kívül, de nem is az ismert határátkelőkre épülnek. E különösség annak a ténynek az ismeretében sem magától értetődő, hogy a szerző, Erdélyi Ildikó pszichoterapeuta és tudományos kutató, könyve bevezető fejezetében a „pszichoterápiás teret” jelöli meg szociálpszichológiai kutatásai terepeként.

Köszönő viszonyok

A „pszichoterápiás tér” számos kutatást inspirált, valamint számos tudományos szöveg született a pszichoanalízis inspirációjaként, ettől a határok még állnak, sőt, talán éppen e fejlemény folytán áthatolhatatlanabbak, mint valaha, amióta létezik az a fogalom, hogy pszichoanalízis. Szabadjára engedve társadalomtudományos fantáziánkat, képzeljünk el egy vizsgálatot, amely Moscovici klasszikus kutatása[2]nyomán a „pszichoanalízis szociális reprezentációira” irányul. Annyit változtatnánk az eredeti vizsgálaton, hogy a „populáció” nem hétköznapi emberekből állna, hanem a fentebb idézett könyvespolcok tartalmának létrehozóiból és használóiból. Talán elegendő lenne egyszerű tartalomelemzés eszközével olvasni a kortárs klinikai pszichoanalitikus szakirodalmat és a kortárs társadalomtudományi szakirodalmat ahhoz, hogy értelmezhető eredményeket kapjunk. A „lehorgonyzás” és „tárgyiasítás” működne mindkét esetben, de mintha „pszichoanalízis” néven nem ugyanaz jelenítődne meg. Vizsgálat hiányában még mindig fantáziánkra hagyatkozva: amennyiben csak a neveket (személyeket, leggyakrabban hivatkozott szerzőket) számolnánk meg: „hazai kortárs klinikai” oldalon P. Fónagy, M. Target, D. Stern, D. W. Winnicott (ők egészen biztosan); „hazai kortárs társadalomtudományi” oldalon S. Freud, J. Lacan, J. Kristeva, M. Foucault (ők egészen biztosan). E képzeletbeli vizsgálatban szembetűnő, hogy „klinikai” oldalon S. Freud „nem egészen biztosan” jelenik meg, e terepen a (diskurzus) alapító atya már nem tartozik a leggyakrabban hivatkozott szerzők közé (mivel vizsgálati eredményeink valóságosan nincsenek, ezért inkább csak annyit állítunk, hogy nem „kötelezően” hivatkozott szerző), valamint szembetűnő, hogy nevek tekintetében, az egyetlen „gyanús” Freud nevet leszámítva, nincs átfedés. És feltehetően ugyanez állítható a két oldal konszenzuális fogalmainak használatáról: „korai kötődés”, „tárgykapcsolat”, „szelf-érzet”, „vitalitás affektus”, „reprezentációs mentális modell” a klinikai oldalon, „gender”, „diskurzus”, „logocentrizmus”, „narrativitás”, „performativitás” a társadalomtudományi oldalon. A két oldal neveinek, vagy fogalmainak keveredéséről a recenzensnek nincs mentális reprezentációja, másképpen szólva az a benyomása, hogy a pszichoanalízis két, egymással nem érintkező diskurzust működtet.

E jelenségnek részben oka lehet az intézmények zártsága és az érintett személyek bezártsága. „Nagyon kevés gyakorló pszichoanalitikus van, aki egyúttal benne van az „akadémiai”, az elméleti pszichoanalízisben is”[3] – nyilatkozta pár éve egy olyan gyakorló pszichoanalitikus, aki benne volt az „akadémiai” világban, oktatott egyetemi, graduális képzésben olyanokat is, akik nem biztos, hogy később részt kívánnak venni különféle módszerspecifikus terápiás képzésekben, vagy akár klinikai pszichológiai szakképzésben, és olyanokat is, akik igen. Lust Iván megállapítását kiegészíthetjük azzal, hogy nagyon kevés olyan gyakorló pszichoanalitikus van, aki nem csak rendelőjében, a terapeutaképzésben, és az „akadémiai” pszichoanalízis terében van jelen. Erdélyi Ildikó e kevesek közé tartozik, szociálpszichológus egyetemi oktató és kutató, gyakorló és „akadémiai” (azaz publikáló) pszichoanalitikus.

Hiába tudjuk (mert tanultuk), hogy Freud óta az „individuálpszichológia szociálpszichológia is egyben”[4], fenti képzeletbeli vizsgálatunk mégis arra enged következtetni, hogy az „individuálpszichológia” ma már nem csak a pszichoanalízist jelenti, de ha mégis, akkor ez az individuálpszichológiának nevezett pszichoanalízis köszönő viszonyban sincs a társadalomtudományokkal. És viszont: a „szociálpszichológia” ma már kevéssé jelent pszichoanalízist, de a pszichoanalízisnek nevezett „szociálpszichológia” (vagy inkább „társadalomtudomány”) nem köszön be a rendelőkbe. Erdélyi Ildikó tanulmányait olvasva nagyon úgy tűnik, érdemes feleleveníteni az egykor jól megtanult freudi mondatot.

Tér

A kötet tanulmányainak helyszíne a pszichoterápia tere. E tér definiálja a pácienst és a terapeutát, a köztük lévő bonyolult viszonyrendszert, és ez a tér definiálja – talán kevéssé reflektáltan – azt a beszédmódot, amely egy személyt páciensnek, egy másikat pedig terapeutának nevez meg. A pszichoterápiás tér a pszichoterápiáról való beszéd tere, a tér, ahol a pszichoterápia különféle szövegei és az esettanulmányok létrejöhetnek. A pszichoterápiás esettanulmányok tárgya sokféle lehet. Olykor „novellisztikus”[5], kórtörténetet és/vagy kezeléstörténetet közöl, más esetben egy pszichopatológiai jelenség, vagy terápiás beavatkozás megértéséhez készül illusztrációként. Az ilyen tanulmányok sajátossága abból adódik, hogy a terápia eszköze beszéd és érzés, ezek az eszközök egyben diagnosztikai és terápiás műszerek: a többé vagy kevésbé történetszerű tanulmányok tehát műfajilag és stilisztikailag is klinikai szövegek. A laikus (nem szakmabeli) olvasóban az ilyen tanulmányok vegyes érzelmeket kelthetnek: bepillantunk valaki más mélyen őrzött titkaiba, olykor e titkok számunkra is otthonosak, mert találkozunk velük magunkban, családunkban, barátainkban, más esetben az ismerősség borzongást, szánalmat, idegenkedést, vagy éppen forró együttérzést ébreszt. De mindenképpen meghökkentő a nyelv, amely képes egy szerelmi csalódást „tárgykapcsolati zavarként”, a szeretet- és sikeréhséget „kóros nárcizmusként”, a semmi és a létezés összecsapásait „borderline személyiségzavarként” megnevezni.

A Tér és tükör pszichoterápiás esettanulmányokat tartalmaz. A Tér és tükör nem pszichoterápiás esettanulmányokat tartalmaz. E két mondat közötti tér nem a recenzens bizonytalanságát tartalmazza.

A kötet bevezető tanulmányának címe „A pszichoterápiás tér, mint az interakció, a kapcsolat és a reprezentáció tere”.

„Tanulmányaim tehát, amelyeket a kötet tartalmaz, szakmai munkásságom különböző időszakaiban keletkeztek ugyan, de egységet teremt közöttük az a szándék, amely arra késztetett, hogy egy „térképet” vázoljak fel mindennapi külső valóság és a szubjektív belső világ terei közötti eligazodáshoz, és annak a közös „mintha térnek” az elhelyezéséhez, amely a pszichoterápiás munka tere” (13.o.). Erdélyi Ildikó tanulmányai tehát ebben a térben játszódnak, erről a térről szólnak, így akarva akaratlan beszélik e tér szavait. Az interakció, a kapcsolat és a reprezentáció tere azonban nem a patológia terepe. A klinikai pszichoanalízis és a társadalom- vagy kultúratudományok közötti bensőséges viszonyt talán éppen ez a „mintha tér” teszi (tette, tenné) lehetővé, ez a tér a közös kérdések tere. A mindennapi külső valóság és a szubjektív belső világ kapcsolódása foglalkoztatja az ”analitikust”, legyen klinikus, szociálpszichológus, társadalomkutató, vagy kultúrakutató. Ez a „mindennapi külső valóság” lehet társadalmi gyakorlat vagy a vágy/kapcsolat tárgya, ideológia vagy mentális munkamód, intézmény, család, kulturális jelentés, emlék, diskurzus; a kérdés ugyanaz marad: ez a valami milyen viszonyban van az egyénnel – hogyan befolyásolja cselekvéseit, esetleg miképpen teremti meg magát az egyént.

A kötet tanulmányai beváltják a Bevezető ígéreteket. E szövegekben valóban kirajzolódik egy térkép, a tanulmányok sajátos teret hoznak létre: a „mintha tér” e szövegek tárgya és helyszíne, valamint a tanulmányok keletkezésének tere is egyben. A pszichoterápiás helyzet e tanulmányokban azért „helyzet”, mert kitüntetett módon képezi le hétköznapi helyzeteinket. A szerzőnő a hétköznapiságot ragadja meg a klinikai terepen, a kötet kérdésfelvetése: „Hogyan lehetne hozzáférhetővé tenni azokat a terápiás helyzeteket, amelyek bizonyos tekintetben hasonlatosak a mindennapi valóság helyzeteihez, de mégis különböznek tőle.” (15.o.) A terápia tere, ahogyan a szerzőnő nevezi, „mintha tér”: mintha valóságos lenne – mintha fantázia lenne. „A mintha térben a helyzet szereplői között a szimbolikus kapcsolatok és közös jelentések folyamatos formálódása történik” (14. o.). Ezért e különös terep képes modellálni a páciens kapcsolatait, modellbe sűríti szenvedéseit és kielégüléseit: „mesterséges neurózist” hoz létre, valamint egy olyan helyzetet teremt, ahol olykor a fantázia mintha valóság lenne, és ahol a valóság mintha fantázia lenne – azaz modellálja a reprezentációk alakulását. A „mintha” jelleg azonban azt is jelenti, hogy a terápiás helyzet modellezi magát az interakciót, a kapcsolatot, és a reprezentációt, valamint azt is, ahogyan mindezek módosíthatóak. Ez a sajátos helyzet lehetővé teszi, hogy megvizsgálja, hogyan működnek és mit jelenthetnek ezek a fogalmak.

A Tér és tükör kötet 12 tanulmányt tartalmaz, a tanulmányok mindegyike a fentebb bemutatott különös térben játszódik, és a fentebb bemutatott elemzési eljárást alkalmazza. A kötet, amelynek tárgya a fantázia és valóság határvidéke (tudományosan kifejezve: a reprezentáció tere), maga is reprezentáció: megidézi azokat a területeket, ahol a fantázia és a valóság életre hívja egymást. A kötet tanulmányai öt fejezetbe csoportosulnak: 1. Érintés és tekintet az interakcióban; 2. A csábítás jelenségei az interakcióban: a donjuanizmus” és a „fantomizáció”; 3. Mítoszképzés a pszichoanalízisben: elméletalkotás a pszichoterápiás tér mentén; 4. Azonosulások és differenciációk csoportok kapcsolati hálójában; 5. Drogfogyasztók és a drog reprezentációja. Az interakció vizsgálata megeleveníti a szavak és a dolgok kapcsolatát: amikor beszélünk, ki/mi beszél, kinek, minek, miről és mivel beszélünk. A csábítás lélektana egyszerre jelenti a másik, a tükör és a múlt elcsábítását, valamint azokat a helyzeteket, amikor minket csábít a másik, a tükör, és a múlt. A mítosz és elmélet között állnak a mitikus és mitizált szerzők, valamint az a jelenség, amely a tudományos elméletet mítosszá, a mítoszt tudományos elméletté alakítja. A csoport vizsgálatának terében a csoport fantáziái és azonosulásai alkotják a csoport valóságosságát. A drog reprezentációja a fantázia reprezentációja: a kutatónő a fantáziaképző szerhez fűződő fantáziákat vizsgálja. A recenzensnek nincs könnyű dolga. A kötet tanulmányai valóban térképet vázolnak a „mintha-térről”, a tanulmányok sajátos módon kapcsolódnak, referálnak egymásra és tükröződnek egymásban.

A kötet első fejezetének (Érintés és tekintet az interakcióban) tanulmányai a szociálpszichológiai kísérletezés és a pszichoterápia modellhelyzeteiben vizsgálják az interakció nem verbális – azaz viselkedéses – vonatkozásait. A pszichoanalízis terében a páciens fekszik, nem látja a terapeutát, a két szereplő tehát olyan interakciós helyzetet működtet, amely kizárja a nem verbális viselkedés hétköznapi módjait, a másiknak szóló gesztusokat és mimikát, a másik megérintését, és a tekintetek találkozását. Éppen ezért a terápiás helyzet különösen alkalmas arra, hogy megmutatkozzon, miért és hogyan működhet a tekintet és az érintés. Az interakció „viselkedéses vonatkozásai” (az érintés és a tekintet) a kutatónő szerint sajátos kapcsolatban állnak az interakcióval: egyfelől kontaktust teremtenek, másfelől az interakcióra vonatkoznak, speciális utalásként működnek. A „mintha tér” az interakció sűrű terepe: „A szelf különböző fejlődési szakaszaiból származó testi tapasztalások és az interakciók reprezentációi látszanak egymásra rétegződni a vizsgált helyzetekben” (27.o.). A pszichoterápiás térben, amely kizárja a tekintetet, az érintést, összeér múlt és jelen, fantázia és valóság, ezért egymásba érhetnek mindazok a tapasztalatok, amelyekből interakcióinkat szervezzük. A terápiás helyzet vizsgálata igen meggyőzően mutatja be az autokontaktus (a saját test érintésének) különös funkcióit, az olvasó „láthatja”, hogy a díványon fekvő páciensek mikor, hol és hogyan érintik meg saját testüket, vagy éppen azt, amikor e működés akadozik: a páciens nem érintkezik önmagával. „Az autokontaktus a verbális interakció reprezentációját hordozza, a tudattalan tartományában azonban olyan élménymaradványokkal terhes, amelyek korábban átélt eseményekre, interakciós szereplőkre utalnak” (27.o.) „A saját test érintése tehát mind a saját testünkhöz, mind a másikhoz, illetve a másik testéhez fűződő viszonyról vall.” (31).

A tekintet sorsa a pszichoanalízisben című tanulmány a látás és a „látva lenni” érzet sajátosságait vizsgálja ugyancsak abban a „mintha térben”, amelyből e két tapasztalat a konkrét megvalósulás szintjén kizáródik. A hallás – hangadás dimenzióiban működő pszichoanalitikus terápia regresszívebb, azaz koraibb perceptuális és kognitív feldolgozási folyamatokat mozgósít, mint a szemtől szembeni. A tekintet kikapcsolásával a megfigyeltségre vonatkozó kontroll is lecsökken. A száj által történő megismerés szerepe nő, hangképző szervünk ugyanis légzésre, evésre is szolgál a beszéden és az éneklésen kívül. (…) A hang-hallás dimenzióiban történő információcsere intenzív módon visszaidézi a korai anya-gyerek együttest”(37.o. – kiemelés az eredetiben). A szerzőnő szerint a kommunikáció e regresszív módja elősegíti az önmagunkba pillantó „többlet szem”működését, „az analitikus helyzet ugyanis elsősorban azt a reprezentált tekintetet mozgósítja, amely eredetileg szülői tekintet volt. A tekintet reprezentált formájának jelenléte az analízisben magában rejti az érintés vágyát és reményét is”(40. o.).

A „szavak és a dolgok” viszonyára nézve e kutatás szó szerinti értelemben empirikus: éppen azt mutatja meg, hogy szavaink és „dolgaink”(testünk, bőrünk, érzékszerveink, önmagunk és „másikjaink”) egymásra vonatkoztatásának tapasztalata az, amely képessé tesz minket arra, hogy részt vegyünk egy olyan sűrű és rétegzett folyamatban, mint amilyen az interakció egykor volt és mindig lesz.

A Tér és tükör „ Mítoszképzés a pszichoanalízisben. Elméletalkotás a pszichoterápiás tér mentén” fejezetének tárgya Jacques Lacan munkássága. Lacan – ahogyan mondani szokás – a pszichoanalízis és a posztstrukturalista társadalomtudomány fenegyereke, igazi botrányhős, aki egyesületeket robbantott és épített, és akinek szövegei egyeseket ismételgetésre, másokat örök rejtvényfejtésre kényszerítenek. Erdélyi Ildikó tanulmányai alkalmazva ismertetik az olyan enigmatikus lacani fogalmakat, mint az „Apa neve”, a „tükör-stádium”, a „képzetes” és a „szimbolikus”, a tudattalan és a nyelv strukturáltságának analógiája.Az „Apa –Neve” a pszichoanalitikus folyamatokban és Lacan neve a pszichoanalízisben tanulmány terápiás esetrészletekkel mutatja meg az „apa nevének” hatalmát, amikor a korai anya-gyerek kapcsolat metaforáit működtető terápiás munkában megjelenhet az „apa-neve”, az apa-gyerek kapcsolat sűrű metaforája, és e kapcsolat sajátosságaiból adódóan az apai névhez, önmagunk e speciális jelöltségéhez fűződő viszony.

A Grál-mítosz avagy a „keresés” témája Lacan műveiben és a pszichoterápiás gyakorlatban c. tanulmány a lacani vágyfogalom megértésére vállalkozik. Vállalkozik, azaz keresi és nem kutatja a lacani fogalmak értelmét. A szerzőnő analógiák útján járja be a lacani nyelv enigmáit: a lehetséges kapcsolódásokat keresi Lacan nyelve, vágyai és örömei között. A lacani (az általa alkalmazott és az ő nevéhez fűződő) vágy(fogalom) soha nem elégíthető ki, örök keresésre sarkall bennünket, működése az ismétlési kényszerben mutatkozik. A szerzőnő szerint Lacan „vágya” Lacan nyelvében rejlik: „mivel „felülírja” egyes szavak köznapi jelentéseit, de a felülírások egyben utalásokat is tartalmaznak. Az utalások következtében a „dolog” az olvasó fejében „dologiasodik” és összekapcsolódik a „kereséssel”, ami a lacani vágy lényegi mozzanata (84.o. kiemelés az eredetiben). A keresés nagy példázata Perceval, a középkori lovag története. A történet pedig felsejlik a lacani mű metaforáinak világában(87.o. kiemelés az eredetiben). A tanulmány bemutatja a Grál-mondavilág, Chrétien de Troyes középkori író Grál-regénye és a lacani életmű közötti párhuzamokat. A Grál keresésére induló lovag a Grált önmagában pillanthatja meg, pontosabban az álomban és a fantáziában, „Lacan kifejezésével élve azt mondhatjuk, hogy a találkozás csak az imaginárius, a képzetes birodalmában valósulhat meg.”(84.o.). Erdélyi Ildikó szerint az utalásokkal működő, az olvasó fejében „dologiasodó” lacani nyelv e találkozást valósítja meg. A lacani nyelvben a „képzetes” és a „szimbolikus” érintkezési tartományai szövegszerűen is utalnak a Grál-tematikára: a szerzőnő bemutatja, hogy Lacan életműve explicit módon tartalmazza a Grál-metaforát.„(…) a Grál vére épp az, ami Grálban hiány(zik) (Lacan i.m., 170) Hozzáteszi ehhez Lacan, hogy a szublimációt kívánta a képpel metaforikusan kifejezni. Ezek a sorok alátámasztják azt a feltevésemet, hogy a lacani alkotás olyan vágy-szublimáció, amelyben a „képzetes beillesztései” (Lacan i.m., 170) történnek a szimbolikus dimenzióba, azaz művének lényege maga is költészet.”(89.o. – kiemelés az eredetiben).

A pszichoterápiás tér, a gyógyító „mintha-mód”, lacani terminológiával kifejezve a képzetest illeszti a szimbolikusba, a tanulmányban a szerzőnő saját esetrészlettel mutatja be a „keresés” ismétlés-vágyát, és a kereső vágy szimbolikus-szimbolizált (hiszen „reális” nem lehet) megvalósíthatóságát mint lehetséges „gyógyulást”.

Tükör

A csábítás jelenségei az interakcióban: a „donjuanizmus” és a „fantomizáció” a kötet talán legizgalmasabb fejezete. Tanulmányai „speciális interakciós helyzeteket” vizsgálnak. Az interakciók sajátossága a csábításban rejlik, a szerzőnő a megigézettség, elbűvöltség érzeteit elemezi interakciós helyzetekként, megfigyeli, mi történik a két szereplő között a csábítás-csábulás pillanatában, megvizsgálja azokat a helyzeteket, amelyek kényszerében a bűvölet pillanata kimerevítődik, és azokat is, amelyek azért kényszerítőek, mert a bűvölet pillanatnyi. A fejezet két tanulmányt tartalmaz: A csábítás lélektana: Don Juan és asszonya,valamint A „fantom” jelenség mint transzgenerációs örökség. Első pillantásra talán meglepő, hogyan kerülhet e két téma közös fejezetbe. Don Juan történetét mindannyian ismerjük, ha művészi alkotásban, esetleg saját életünkben találkoztunk vele, talán el is tűnődtünk, honnan ered a csábító varázsereje, és miért válnak az ilyen csábítások mindkét fél számára végzetessé. A transzgenerációs fantom fogalma talán kevéssé közismert, bár a téma napjainkban igen divatos különféle közéleti és tudományos fórumokon. A múlt kísérteteit a történelmi traumák örökölhetőségének jelensége idézte meg, elsősorban az 1980-as évektől kezdődő „második-harmadik generációs” holokauszt-vizsgálatok számára. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a túlélők leszármazottjainak élményvilágában úgy van jelen felmenőik szenvedése, mintha ők maguk élték volna át. A fantom fogalmát kétségtelenül a holokauszt-téma tette népszerűvé, de a fogalom megalkotói, a magyar származású francia pszichoanalitikus házaspár, Ábrahám Miklós és Török Mária nem a holokauszt, hanem a családi titkok „megörökölhetősége” kapcsán figyelt fel a jelenségre[6]. Erdélyi Ildikó pszichoterápiás eseteken keresztül mutatja meg, hogyan létezik és mutatkozik a fantom. A fantom, vagy kísértet Ábrahám és Török szerint olyan „másik”, általában szülő vagy egyéb rokon, aki/ami a személyben a maga teljes (pszichoanalitikus értelemben vett) topográfiájával él és működik, a személy akaratától függetlenül. „A fantom olyan sebek, narcisztikus sérelmek hatását származtatja át a következő generációk tagjaira, amelyeket az előd szenvedett el”(59.o.). A recenzió műfaja és keretei nem teszik lehetővé, hogy bővebben kifejtsük a fantom-jelentség – e kötetben is bemutatott – bonyolult természetét. Elégedjünk meg azzal a megállapítással, miszerint a fantomlétezése érzékletesen mutatja, hogy egykori kapcsolataink különféle okokból „személyként” válhatnak személyiségünk lehasított részévé. A „fantomizáció” és a „donjuanizmus” így talál egymásra. A szerzőnő szerint a fellobbanó szerelem és a lelkünkbe temetett élőhalottakhoz (fantomokhoz) fűződő kapcsolatunk közös vonása az igézés, valamint, hogy a terápia „mintha-terében” a Don Juan-típusú csábító és a „fantom” egyaránt úgy utal magára, hogy nincsen jelen. A Don Juan és asszonya tanulmány csábítója irodalmi alak, a szerzőnő Kierkegaard A csábító naplója című esszéregényének hősét vizsgálja. „A donjuani csábítók a pszichoterápia „tükrét” elkerülik, (…), a pszichoterápiás kapcsolat ugyanis kötődési képességet igényel.”(49.o.) Ezért az irodalmi műben válik vizsgálhatóvá a lélektani tér, ahol a csábító munkálkodik. Az „elcsábított” nő egy másik mintha-térben jelenik meg: páciens, aki „donnaelvirasága” miatt kér terápiás segítséget. A fantom-jelenség mint transzgenerációs örökség tanulmány utószavában Antigoné alakja tűnik fel. „A fiútestvér, Polünikész elhantolatlan holtteste mögött felsejlik az apa kísértete. Antigoné mítosza ábrázolja azt a fantomot, amely a nőiség, majd az élet feláldozását követeli.” (64.o.) A tanulmányban bemutatott terápiás esetek hősnőinek „eredetmítoszát” a törvénytelen származású apa írja „kísértethistóriává”, a terápia az élet, majd a nőiség birtokbavételére irányul.

A „mintha tér” szempontjából e két interakciós helyzet, a csábítás és a bennünk működő kísértetekkel való kapcsolat valóban speciális, a „donjuanizmus” és a „fantomizáció” jelensége e tér sajátos tükröződéseit mutatja. A tanulmány a Don Juan-helyzet sajátosságait a „mintha tér”definiáltsága által ragadja meg. „Feltételezésem szerint az interakció szereplői a társas kölcsönhatás során [a csábítás-csábulás pillanatában] olyan tudatállapotba kerülnek, amelyek mechanizmusai a fantázia (mintha valóság) és realitás (mindennapi külső valóság) határmezsgyéjén zajlanak” (45.o.). A „Don Juan-helyzet” tehát maga a „mintha tér”. A „donjuanizmus” többarcú jelenség, a szerzőnő bemutatja, hogy ugyanaz a lelki működésmód jellemzi a fellobbanó szerelem pillanatait, a „kegyelem kegyeltjeinek”, a népvezérek, sztárok varázserejét, és azok szenvedéseit-szenvedélyét, akik egy életen át Don Juanként kénytelenek a pillanat varázsához kötődni. A csábítás-csábulás mechanizmusa „tükör-effektusok” által működik, „a [csábító] hős létezése a látványhoz kötött” (45.o.), a csábítás eszerint olyan interakció, amely azokra a korábbi (korai) interakciókra utal, amelyekben az individuum létrejön. A csábítás pillanata a tükör-fázist, az anya arcának tükrét idézi, azt a „kegyelmi pillanatot”, amikor a csecsemő azonosul tükörképe látványával, de csak arra az időtartamra, amíg anyja a tükör előtt tartja. „A tükör-stádiumban a létezés a tükör látványához kötött” (47.o.). A pszichoanalitikus patológia szerint a kóros önszeretés és kötődésképtelenség (a „patológiás nárcizmus”), azaz a Don Juan-sors e korai életszakaszban történő sérültségből adódik. Aki bennragad a tükör fázisba, felnőttként is pillanatokra élheti csak meg önmaga egészlegességét, a másik, az elcsábított tükrében keresi újra és újra a „kegyelmi pillanatot”. A csábítás helyzetben a két szereplő egymás tükre lesz, vágyaikat kölcsönösen egymásra vetítik, egy korai életszakaszra jellemző, később patológiásként definiált lelki működésmódot, a projektív identifikációt követve azonosítják önmagukat a másik vágyával. E „kóros” folyamat a csábítás lélektana. A szerzőnő azonban a pszichopatológiát illusztrációként használja, a fejlődéslélektant tartalmazó patológián keresztül mutatja be, hogy életünk rendkívüli pillanatai feltehetően azért olyan varázslatosak, mert e korai interakciókat elevenítik fel. Aki valaha csábított és csábult, annak ismerős Don Juan és/vagy Donna Elvira szenvedélye – talán ezért is meséljük újra és újra különböző variációkban a csábító történetét. A csábítás-helyzet elemzése által a tanulmány bemutatja azt az interakciós alaphelyzetet, a „tükör- effektusokat”, ami magát a „mintha-teret” képes létrehozni és működtetni – többek között a pszichoterápia terét is, és ahonnan a csábító szükségképpen hiányzik, mert ugyanaz űzi tovább innen is, ami miatt saját valóságosságának „kegyelme” mindig csak pillanatnyi lehet.

A fantom a „mintha-tér” különös szereplője. Nem reprezentáció, nem jelenítődik meg kapcsolat formájában, mégis létezik: „nem jelenik meg az áttételben, azon kívül fejti ki hatását, azaz a valóságban”(58.o.) Kísértet, aki harmadikként kísért a pszichoterápiás térben, „az elemzett terápiákban közös az a terápiás szcéna, hogy a „fantom” a páciens és terapeuta közé áll. Így képeződik le a szülők-gyerek háromszög helyzet.”(60.o.). „[A vizsgálat] a fantomképződést, mint az ősök hagyatékának interakcióba való beiktatódását kutatja” (176.o.) A tanulmány női páciens-főszereplői távoli, elérhetetlen férfiakat szeretnek reménytelenül, akiket valójában üldöznek szerelmükkel, bennük lakik. A fantom-problematika számos kérdést vet fel a reprezentáció jellegére vonatkozóan. A „fantomizáció” lényege, hogy az elvesztett szerelmi tárgyat (pontosabban az alany – a terápia alanyának – vele való kapcsolatát) a hozzá fűződő szégyenletes titok miatt nem lehet megnevezni, lehasad a reprezentáció folyamatáról, elveszíti a kapcsolatát a szubjektum beszédével. Ábrahám és Török fantom-elmélete a reprezentáció és a referencialitás, a nyelv működésének kidolgozott fogalmi koncepciójára épül, a szerzőpáros szoros szellemi-baráti kapcsolatban állt Jacques Derridával, Ábrahám Miklós nyelvfelfogása több ponton rokonítható a dekonstrukcióval. Erdélyi Ildikó fantom-tanulmányának érdekessége, hogy nem a nyelv-referencialitás vonalán értelmezi a jelenséget elsősorban, hanem az „áttétel” működésén keresztül, amely tartalmazza a nyelvi reprezentációs folyamatokat is, de fogalomként leginkább a (terápiás) kapcsolatban mutatkozó vágy és fantáziaműködésre utal. Ábrahám és Török szerint a „fantom” „kilóg” a nyelvből („hasbeszélőként” is emlegetik), e tanulmány a fantom nyelven kívüliségét (elrejtettségét) a „mintha” és a „valóság” terei közötti hiátusként ábrázolja. A „fantom” nem jelenik meg az áttételben, azaz nem jeleníthető/élhető meg kapcsolatként, mégis létezik mint reprezentáció nélküli, ezért időtlen „realitás”. Az áttétel terében a fantom a páciens nyelvhasználatában kísért, nem róla beszélnek, hanem ő beszél. Az analitikusnak, a szerzőnő tapasztalatai szerint, a páciens nyelvéből „kilógó” toposzokat, a fantom hangját kell meghallania és visszailleszteni a szimbolizáció rendjébe. A pszichoterápiás esetek és a pszichoterápia terének értelmezése bemutatja, milyen következményei lehetnek önmagunkra és kapcsolatainkra nézve annak, ha életünk egykor fontos szereplőiről képtelenek vagyunk fantáziákat alkotni, az itt bemutatott fantom-elmélet és terápiás példák alapján úgy tűnik, ebben az esetben szavak, emlékek, érzelmek idézése-megélése helyett kísérteteket kergetünk és beszéltetünk. A „fantom” elméleti szempontból is borzongató, a jelenség az értelmezőt a referencia, a realitás és a reprezentáció fogalmainak újragondolására kényszeríti, mintha e fogalmak változnának a fantom által teoretikus „toposszá”.

A tanulmánykötet negyedik fejezete a szerzőnő pszichodramatista munkásságának kutatási eredményeit mutatja be. A fantázia tere itt dramatikus játéktér, a pszichoterápia terét a csoport definiálja, kettős „színpadról” beszélhetünk: a csoportdinamika teréről és a konkrét játékok teréről, „a mintha térben létrejövő mintha térről van szó” (19.o.), e két tér természetesen összejátszik, többek között ez a jelenség teszi lehetővé a pszichodráma működését.

A pszichodráma hatásmechanizmusa: Közös Rorschach Vizsgálat pszichodráma csoportokban tanulmány ennek a megduplázott térnek a működésmódját vizsgálja. A csoport működésének megértéséhez a csoportdinamika feltárása vezet. „A pszichodráma-játék az indulatáttételen – viszontáttételen keresztül hat” (142.o.). A tudattalan vágymozgások működését a sokszereplős térben nem könnyű megragadni. Az „áttétel” működik a terapeuta és játék főszereplője (a protagonista) között, a csoport és vezetői között, a csoporttagok között, a csoporttagok és a protagonista között, a csoport valósága és a játék valósága között. A tanulmány kérdésfelvetése, hogy ebben a sűrű térben hogyan írható le a játékok hatásmechanizmusa, miképpen módosítja egy adott a játék a fenti bonyolult kapcsolatrendszert. A csoport viszonystruktúráit, az áttételi-viszontáttételi folyamatokat a szerzőnő az interakciók dinamikájának vizsgálatával ragadja meg. Az ún. közös Rorschach-vizsgálat (KRV) sajátos alkufolyamatok megfigyelését teszi lehetővé. A projektív teszt interakciós helyzetben a válaszok különféle jellegzetességein és szimbolikáján túl a válaszolók között létrejövő konszenzus (a közös válasz) alakulását és tematikáját is méri. A mérőeszköz maga is a fantáziaképződés és a kapcsolatok dinamikájának virtuális tere, „a játék utáni Közös Rorschach Vizsgálat tulajdonképpen az élménymegosztás meghosszabításaként működött” (142.o.). A tanulmányban bemutatott pszichodráma-játékok női főhősei nemi és szakmai azonosságuk kérdéseit vitték színre, a játékok jelenetei a női identitás téma korai variációit idézték, olykor talán a legkorábbiakat. A (nemi) identitás tematika az örök kérdések közé tartozik, a csoport minden egyes tagját érinti (a terapeutákat is beleértve). A KRV a játékok előtt a csoport tagjai körében, a játék után pedig a rendező-terapeuta és a protagonista, és újra a csoport tagjai körében történt. A vizsgálat bemutatta, hogy a Rorschach-válaszok egyszerre képezik le a játékok érzelmi tartalmait és folytatják (dolgozzák át) az általa kiváltott belső történéseket. A KRV és a játék egymásra kopírozása önmagában is érdekes eredményeket hoz, különös perspektívából válik láthatóvá egy kapcsolat érzelmi mintázata. Az olvasó „látja” a színre vitt jelenetet, majd e jelenet kettős recepcióban ismétlődik: a terapeuta-protagonista páros válaszai a játék „inulatáttételi” színezetét mutatják, a csoporttagok válaszai pedig a játék érzelmi „hatástörténetét” (pl. a játék elhárító funkciójú leértékelését, a protagonista viselkedésének rejtetten pejoratív értelmezéseit). A tanulmány legfontosabb megállapítása, hogy a pszichodráma azonosulási láncokon keresztül hat. „A lejátszott téma által legérintettebb csoporttag fog azonosulni a protagonistával, de nem közvetlen úton, hanem a játéknak egy olyan szereplője közvetítésével, akivel a csoportban előzőleg szövetséget alkotott.” (142.o.) A játék indulatáttételi töltete és tartalmai tehát a csoportdinamika által terjednek, a tanulmány alapján úgy tűnik, érzelmi szövetségek védenek minket érzelmi szövetségek túlságosan erős hatása ellen, feltehetően nem csak a pszichodráma csoportokban.

A kötetben újra és újra felbukkan a tükör-téma. Ebben a fejezetben alkalmazott terápiás technikaként látjuk újra a tükröt (A „tükör” szerepe a pszichodrámában és a pszichodráma-képzésben c. tanulmány). Az idézőjelek közé helyezett tükör a jelenség, vagy tárgy eszközként való használatára utal. „A tükör-technikát pszichodramatikus kapunak tekintem, amelyen keresztül bepillanthatunk tudattalanunkba”.(…) Ez úgy történik, hogy a protagonista kívülről nézve saját játékát, amelyben őt magát hasonmása játssza, mintegy rálát önmagára, viselkedésmódjára” (95.o.). „A tükörjáték olyan eszköz a pszichodrámában, amely által a protagonistának biztosítani tudjuk a képi gondolkodást, mely korábbi, mint a beszéd.” (105.o.). A „tükör” illetve a tükrözés jelenségei, bizonyosan állíthatjuk, a leginkább megfoghatatlan „dolgok” közé tartozik. A tükörről születnek mítoszok, esszék (a szerzőnő is hivatkozik számos pszichoanalitikus esszére – Kristevára pl.), szépirodalmi alkotások is, tudományos szövegek azonban ritkán. Talán azért, mert olyan nehéz operacionalizálni a tükrözést. Az anyai „tükröző funkciókat” vizsgáló csecsemőkísérletek a „tükör” kifejezést metaforikusan alkalmazzák: az anya arca a csecsemő számára olyan, mint a tükör felülete, vagy sokkal inkább ahhoz hasonló lehet (funkcionálisan). A tanulmányban bemutatott pszichodráma-játékokban a főszereplők eljátsszák a tükörhelyzetet, a tükörbe nézés pillanatát, következményeit. Természetesen itt is fantáziált tükör működik, de a tükör-metafora megszemélyesítődik (a tükröt is szereplő játssza), a látvány és a látvány következményei módosíthatóak a szereplők vágyai és indulatai szerint, létrejön tehát egy olyan tér, amely nemcsak a játék, hanem egyúttal a megfigyelhetőség, a tudományos vizsgálat mintha tere, ebben a térben valóban bemutatható a „tükör” funkciója. A tükör jelenségvilága tehát e vizsgálatban nem metafora, azaz nem egy olyan jelentés-sűrítmény, ami a kutatás tárgyáról alkotott megállapításokkal a kutató érzése szerint analóg, hanem a tükör sűrű és bonyolult metaforája az, ami a vizsgálat tárgya. A tanulmány számos pszichodráma-játék bemutatásával igazolja, „mennyire lényeges, hogy a résztvevők tisztában legyenek a tükörnek az én felismerésében betöltött szerepével, valamint a tükör kulturális szimbolikájával” (105.o.). Láthatunk anyai, apai tükröket, az irigység-féltékenység tükreit, repedt, törött tükröket és a darabok összeillesztését. Az idézett játékok egyik főszereplője, a beszédes nevű Alíz (a szerzőnő a páciensek anonimitásának biztosítása érdekében fantázianevekkel jelöli az esetek szereplőit) hasonmás-tükörképét a játék során átlöki a tükör másik oldalára. Az olvasó „látja”, ahogyan és amiért mindez megtörténhet, és azt is, ami a „másik oldalon” lehet, empirikusan igazolva az egyik idézett szerző, Cocteau, hősének megállapítását: „A tükrök ajtók, amelyeken keresztül a Halál jön és megy” (92.o., „Alíz” esete: 103-105.o.). Az elemzés a játék módszerét alkalmazza: bemutatja a tükör-metafora működését és funkcióját, így éppen ahhoz a „valamihez” kerülünk közelebb, ami a tükröt intenzíven működő, különös erejű metaforává teszi.

A tanulmánykötet utolsó fejezete a szerzőnő drogambulancián végzett terápiás és kutatómunkájának eredményeit mutatja be. Az egyik tanulmány drogfogyasztókkal felvett terápiás első interjúk alapján vizsgálja, mit „fogyasztanak” azok, akik kábítószert használnak. A másik szöveg esettanulmány, egy drog- és alkoholfüggő fiú sikeres pszichoterápiáját követi végig. A kötet kérdésfelvetéseit követve e tanulmányokban is a fantáziaképződés tere a vizsgálat tárgya. A téma sajátossága abból adódik, hogy a kábítószerek esetében egyrészt fantáziák fűződnek magához a „szerhez”, nem kis részben a drog reprezentációi felelősek a személy függő helyzetéért, másrészt a kábítószerek olyan vegyi anyagok, amelyek éppen azért élvezetesek, mert módosítják („elaltatják”, vagy (f)elszabadítják) használójuk fantáziaműködését. A tanulmányok tanúsága szerint, ahogyan a kábítószerek, úgy a kábítószerezők is különbözőek, a droghasználat különféle modellhelyzeteket reprezentál. Kamaszodó állami gondozottak szipuzása korai (csecsemő- és kisgyerekkori) kötődéseket modellál és helyettesít. A szerves oldószerek válnak a kapcsolat tárgyává, valamint a szer hozza létre azt a teret is, amelyet a hiányzó kapcsolat elmulasztott létrehozni: a „jó álmok” és a „rossz álmok” során „a szer kiváltotta vizuális hallucinációkban sikerül felidézni, átélni azt az élettelenné vált tárgykapcsolatot, amely más úton már visszaidézhetetlen” (152.o.). Mások a droghasználattal megkövült családi szövetségeket próbálnak módosítani, megint mások kortárs kapcsolatokat keresnek, vagy a droggal akarják megkülönböztetni magukat, különleges és „együttes” élményeket keresve. A fejezet második tanulmánya, az esettanulmány, bemutatja, miképpen válik a kapcsolat droghelyettesítővé, ill. fordítva, miképpen helyettesített a drog kapcsolatokat. A terapeuta e helyzetben „csábító”,„aktívnak és attraktívnak kell lennie” (172.o.), személye reprezentálja és tölti be a drog hiányát és az addig drog által betöltött hiányt.

A „drogos” tanulmányokban a pszichés „szürrealizmus” válik megmutathatóvá. A „drogfantáziák” a mintha térhez hasonló világot teremtenek, olyan csábító és biztonságos teret, ahol működhet a szimbolizáció folyamata, elképzelhetővé válik az elképzelhetetlen. E tér kereteit azonban a szer és a szerhez fűződő társadalmi gyakorlatok (a használat és a beszerzés módjai, az ehhez kapcsolódó társas viszonyok) biztosítják, az ilyen öngyógyítás szükségképpen a drogot helyezi „tárgykapcsolat” szerepbe, a drog-másikhoz kapcsolódó fantáziák tulajdonképpen a fantáziaképző szerhez, azaz a „fantáziacsináláshoz” fűződő fantáziák. A „másik” valóban szürreális, nehezen meghatározható viszonyban áll az alannyal, és azzal is, amit az alany számára helyettesít, „elfogyasztása” és hatása is szimbolizál valamit, ez a valami összefolyik a hatása által létrejövő fantáziákkal.

„Összegzésként megfogalmazható, hogy eredmény egyrészt annak a „szociál-pszichoanalitikus” munkamódnak a kidolgozása,amely a kutatói „kettős identitás” mentén formálódott ki, s amely összeköti a szociálpszichológiai és a mélylélektani vizsgálódási módokat. Másként kifejezve klinikai szociálpszichológiának is tekinthető a kettőzött munkamód, amely a kötetben körvonalazódik” (177.o. – kiemelés az eredetiben). A szerzőnő a Következtetések fejezetben a fenteken túl, „személyesebb konklúziót” is megfogalmaz. Hipotézise szerint „változás akkor jön létre, amikor a képzetes szintű belső valóság valamely eleme szimbolizálttá válik” (178.o.). Megállapítása a pszichoanalitikus pszichoterápiák hatásmechanizmusára vonatkozik. A kötet tanulmányainak tárgya az a tér, ahol ilyen változások megtörténhetnek. A tanulmányok azonban utalnak az ilyen terek eredetére, folyamatosan reflektálva arra a tényre, hogy a terápiás helyzet modellhelyzet: a szimbolizáció „analitikusan” lehatárolt tere maga is reprezentáció. A pszichoanalízis ill. a pszichodráma „mintha tereit” a klinikai beszéd és gyakorlat határolja (a terápiás órák rendszeressége és alkalmisága, az órák pénzben kifejezett ára, a páciens motivációja, a terapeuta „intézménye”, professzionális képzettsége, „absztinenciája” stb.), a pszichoanalízis gyakorlatának technikai szabályai tehát létrehozzák a rendelő terét. Ez a tér úgy tűnik, valóban a „reprezentáció és a szimbolizáció tere”: olyan diskurzust működtet, amely a teret magát létrehozza, a klinikai pszichoanalízis nyelvét és gyakorlatát egyfelől, megnevezi a megnevezhetetlent, fogalmakat teremt a tér és jelenségeinek leírására, pl: „korai kötődés”, „tárgykapcsolat”, „szelf-érzet”, „vitalitás affektus”, „reprezentációs mentális modell” stb. A kötet tanulmányai azonban magát a teret vizsgálják, Erdélyi Ildikó feltételezi, hogy az analitikus helyzet erősen szabályozott keretein belül az működik, amit ilyen módon szabályozni kell ahhoz, hogy a tér gyógyítóvá és egyben vizsgálhatóvá, azaz definiálttá legyen – másfelől. A mintha tér tehát innen nézve kevésbé kitüntetett, nem más, mint hétköznapi („rendelőn” kívüli) mintha tereink sűrítménye, az működteti, ami máshol is hasonló módon működik, definiálatlanul. „A fentebb leírt szimbolizációs folyamatban a terápia szereplői olyan alkotó munka résztvevői lesznek, amely hasonlatos a művészi alkotásokhoz. (…)A megnevezés a reprezentációk világát dúsítja a tudat szimbolikus tartományának kiszélesítésével. A megnevezés folyamatának részletes elemzése útján remélhetővé válik a művészet és a pszichoterápia hasonlóságainak kutatása is” (178. o.).

A fentebb röviden bemutatott tanulmányok vizsgálati helyzetei összemásolják a terápia terét és a kutatás terét, kihasználva a „mintha tér” reprezentativitásának kétértelműségét, azaz, hogy a tér meghatározottsága teszi lehetővé a meghatározás módjainak vizsgálatát. Az interakció speciális definiáltsága (az analitikus szituáció) lehetővé tesz egy olyan interakciót, amelyben vizsgálható utalások működnek magára az interakcióra (az első olyan „aktusokra”, amelyekben az interszubjektivitás létrejön). A „tükör-helyzet” a tanulmányok által maga is tükörré válik: a definiált terápiás, „áttételi” helyzetekből visszakacsint az, amit „átteszünk”, és ami az ilyen helyzetet „átétteli”, azaz tükör-helyzetté teszi.

„A tükrözések megragadásán keresztül azonban eljutottam az alkotás és a nárcizmus csomópontjához (…). Az alkotást olyan csábításnak tekintem, amely mintha valóságunkban fejti ki hatását, a fantáziavilágunkra hat, s a hatás elsősorban a tükrözések révén érvényesül.” (53.o.). A szerző tükre a szöveg, a szöveg tükre az olvasó. Ez nem kizárólag a kötet tanulmányaira vonatkozik, feltehetően érint minden olyan „interakciót”, amely szöveg és olvasója, valamint szöveg és létrehozója között folyik. A szerzőnő szerint a Tér és tükör kötet sem írhatja ki magát az alkotás mintha-teréből.

Kovai Melinda

[1] BUKSZ, 2006.tél , 374-378.

[2] Moscovici, S.: A szociális reprezentációk elmélete, In: u.ő.: Társadalom-lélektan, Osiris, Budapest, 2002, 210 – 290.

[3] Mihalicz Csilla interjúja Lust Ivánnal a magyarországi pszichoanalízisről, BUKSZ 2003/4: 366-377

[4] Freud****

[5] V.ö.: Freud nevezetes kijelentését: „..az általam leírt kórtörténetek úgy olvashatóak, akár egy novella” (Freud, S.: Tanulmányok a hisztériáról. Részletek. In: U.ő.: Farkasember. Klinikai esettanulmányok II., Filum, Budapest, 54.o.)

[6] Ábrahám, M. és Török, M.: Rejtett gyász és titkos szerelem. Részletek a Burok és mag c. könyvből. Thalassa 1998/2-3: 123 – 157.