Papp-Zipernovszky Orsolya

Tanulmányok a pszichoanalízis és a pszichodráma témaköreiből

Oriold és társai, Bp., 2010. 248 old., 3150 Ft

Erdélyi Ildikó tanulmánykötete olyan tudományos nyelvhasználat meghonosítására törekszik, amelyben együtt tárgyalhatók a művészeti alkotások a szociálpszichológiai és pszichoanalitikus jelenségekkel. A közös nevező ez esetben a mágikus, fantáziával, játékkal, érzelmekkel telített, alkotó belső világ.

A freudi metapszichológia kialakulása óta a pszichoanalitikus elméletek művészeti utalásai, mitológiai „kölcsönzései” híven tükrözik azt a katalizátorfunkciót, amelyet a művészet a lelki élet megragadásában betölthet. A hősök vívódásaiban, sorsuk alakulásában az emberi élet egyetemes mozgatórugói, fordulópontjai ragadhatók meg, amit mind a tudományos elméletalkotás, mind a pszichoterápiás gyakorlat jól kiaknázhat. Erdélyi Ildikó e kettő között ver hidat a terápiás eseteket tudományos precizitással feldolgozó, az elméleteket beszédes esetleírásokkal szemléltető munkáiban.

A kötet első tanulmánya (Tudomány és művészet a francia pszichoanalízisben), túl azon, hogy enciklopédikus áttekintést ad a freudi tanok közvetlen születése előtti francia pszichiátria, majd a pszichoanalízis közvetítését „rendhagyó módon” elősegítő művészeti elődök munkájáról, személyes bemutatkozásnak is tekinthető. Az áttekintés végén ugyanis azok a mai francia pszichoanalízist meghatározó elméletek szerepelnek, amelyekre a szerző terápiás munkájában támaszkodik (Françoise Dolto tudattalan testkép-, Didier Anzieu „bőr-én”- és André Green „halott anya”-koncepciója), és amelyek a metaforikus gondolkodás analitikus gyakorlati alkalmazásával új paradigmát teremtettek a korai anya–gyermek kapcsolatban szerzett sérülések kezelésében és tudományos (re)konstrukciójában. „A metaforákkal a francia pszichoanalízis olyan »nyelvet« teremtett, amely által a pszichoanalitikus kapcsolatban létrejövő áttétel folyamatai az elmélet szintjén is megragadhatókká és kifejezhetőkké váltak” – írja Erdélyi (31. old.)

A tudományos diskurzus metaforikus nyelvhasználatát elemezve Derrida bebizonyította, hogy a tudományt nem lehet elgondolni metaforák nélkül, a metaforizáció a tudományos nyelvezetben ugyanis nem más, mint az érzéki értelemből a szellemi értelembe való átmenet folyamata (lásd Jacques Derrida: A fehér mitológia. In: Thomka Beáta [szerk]: Az irodalom elméletei V. Jelenkor, Pécs, 2001. 5–103. old.) Az analitikus gyakorlatban azonban csupán az elmúlt években került előtérbe a metaforaalkotás mint terápiás eszköz előnyeinek számbavétele. Egy jól megválasztott metafora a közös alkotás terét nyitja meg a terápia folyamán, hidat teremt az analitikus és az analizált személyes valósága, valamint az átélt és a kimondható között. A végleges lehorgonyzás kényszere nélkül segíti a jelentésalkotást, működésbe hozva a fantázia és a kreativitás gyógyító világát. Ezen a ponton a pszichoanalitikus gyakorlat ismét közel kerül a művészi alkotáshoz, anélkül azonban, hogy feloldódna a művészetben.

Ennek a határvonalnak a megvonása határozza meg Erdélyi Ildikó felfogását a pszichoanalízis tudományfilozófiai státusáról: a pszichoanalízis hermeneutikai tudomány. A pszichoterápiás üléseken megnyilvánuló jelenségek nemigen ragadhatók meg „kemény” természettudományos módszerekkel, viszont a szó szerint rögzített jegyzőkönyvek elemezhetők, s így már megoszthatók a tudományos közösséggel. A terápiás átiratok szerkezeti és tartalmi elemzése „puhább” tartalomelemző módszereket igényel, amelyeket Erdélyi invenciózusan igazít hozzá a terápiás forma kívánalmaihoz. Ennek legmarkánsabb példáját a kötet Fantáziák szcénikus megjelenítése című tanulmánya nyújtja, bemutatva a „szcénikus tartalomelemzésnek” a csoportanalitikus ülések verbális fantáziajeleneteinek értelmezésére kidolgozott módszerét, amely leírhatóvá, sőt a statisztikai számítások szintjén is megragadhatóvá teszi a csoportdinamikai folyamatokat.

A pszichoanalízis és az időhatáros pszichoterápiák szerkezetét, funkcióját veti össze a traumákat megjelenítő álmokat elemző szöveg (Az álom köldöke és az álomfejtés). Az olvasó igazi „voyeurnek” érezhetné magát a személyes álomrészletekben elmerülve, a szerző azonban biztos kézzel vezet át bennünket a terápiás folyamatok, hatások tudományos elemzésének területére. „Az analizált az álmok, fantáziák elbeszélése közben fokozatosan talál rá egy új elbeszélés-struktúrára, amely az áttételi folyamatokban nyer érzelmi színezetet. Mindez az analizált élettörténetének újraírását eredményezheti, amelyben az analitikus egyszerre szereplő és szerzőtárs. Az új elbeszélés-struktúra változása a személyiségstruktúra módosulását is maga után vonja, és ennek következtében az analizált viszonya a traumához szintén változásokon megy keresztül” – állapítja meg Erdélyi Ildikó (53. old.). Itt az analitikus terápiás hatást narratív metaelméleti keretben értelmezi, a narratívum fogalmát a történetstruktúrára szűkítve, a felidézett érzelmi élményt pedig az áttételi folyamatok területére utalva. Bár a társadalomtudományokban a személyes narratívumok kutatásának legfőbb érdekessége éppen abban rejlik, hogy mivel az egyedi – fenomenológiai, érzelmi jellegzetességeket megtartó – élmények kulturális mintákba ágyazódnak, általános következtetések levonását is megengedik, Erdélyi elméleti pozícióját a korai traumát átélt személyekkel való terápiás munka indokolhatja, amelynek során a diffúz, fájdalmas érzelmek az áttételi folyamatokon keresztül jelennek meg, nem pedig konkrét élettörténeti eseményekhez kapcsolódón. Emlékezés helyett a viszonyulás ismétlése bontakozik ki az analizált és az analitikus közti kapcsolati térben, így a (re)konstruált élettörténet mellett az áttételnek magának is létrejön egy önálló narratívuma. Érdekes lenne megvizsgálni, miként fonódik össze e kettő.

A „pszichoterápia poétikus arca mellett” (1. old.) a kötet másik vezérmotívuma az áttételi folyamatok természete az analizált korai kapcsolati sérülése esetén. A freudi áttétel fogalmát, amely szerint a beteg érzelemvilágának azon részét, amelyet már nem tud emlékezetébe visszaidézni, orvosához való viszonyában éli újra, Melanie Klein terjesztette ki az egészenkorai tárgykapcsolatok értelmezésére. Az áttételi folyamat ezekben az esetekben a múltnak az Ödipusz-komplexus előtti tartományát is képes felszínre hozni, így a korai tudattalan fantáziák is beleszövődhetnek az élettörténetbe. A korai kapcsolati sérülések esetén az áttétel révén a testi élmények is megközelíthetővé válnak. Erdélyi érvelése szinte egyenlőségjelet tesz „korai” és „testi” közé, hiszen az élet első hónapjainak élményei a testhez, a mozgáshoz kötődő reprezentációkban őrződnek meg, verbálisan szinte megközelíthetetlenül, ám az áttételi folyamatokban mégis megragadható módon.

A „Bőrünket vásárra” és Az intimitás mintázatai című tanulmányok ezt a problémakört fejtik ki Freud, Dolto és mások elméletei nyomán, pszichoanalitikus és pszichodrámaesetek költői átiratain keresztül. A módszertani sokszínűség itt is megmutatkozik: az „implicit kapcsolati tudás” továbbfejlesztett fogalma a „kapcsolati tudás”, amelynek tipológiáját a pszichodráma főszereplője és rendezője közti illeszkedés alapján állítja fel a szerző. A típusokat a drámajáték interakcióinak tartalomelemzése és egy videóra rögzített közös teszteljárás (Rorschach-vizsgálat) kommunikációs elemzése rajzolja ki. Az implicit kapcsolati tudás a preverbális kapcsolatok emléknyomain alapuló kölcsönös viselkedési módokat tartalmazza, a kapcsolati tudás már szélesebb körű, a „tudatos vagy tudatossá tehető viszonyformákat” jelzi (101. old.). E fogalom használatát a terápia pragmatikus célkitűzései indokolják. Mindez a szerző – Merényi Mártával közös – közel egy évtizedes fogalmi újításának tekinthető, az ennek alapján kialakított vizsgálati módszertan az, ami jelen kötetben külön figyelmet érdemel.

A korai kapcsolati sérülések, testi élmények felnőttkori aktiválódását egy specifikus traumatikus történésben vizsgálja a nemi erőszak és a nyomában megjelenő szégyen terápiáját bemutató Trauma és szégyen. Rendkívül érdekes, eredeti gondolat, hogy az erőszakot kísérő szégyenérzés tulajdonképpen fedőemlék, amely a testi szintű, korai kapcsolati élményeket és az agresszív szexuális inzultusok elszenvedésekor feltámadó ödipális feszültségeket rejti el. Természetesen a szerző ezeknél az eseteknél is levonja a terápiás következtetéseket. A szépirodalomban jelentős, a pszichoanalízis által azonban kevésbé méltatott testvérkapcsolat-témát bontja ki a kötet Fivéreknővérek című tanulmánya. A testvérkapcsolat minőségét, a gyermekkori fejlődésben betöltött szerepét, a fantáziaéletre és a nemi identitás alakulására gyakorolt hatását állítja a középpontba a teoretikus áttekintést, terápiás esetek leírását és elméleti igényű elemzését összekapcsoló írás.

A metaforikus pszichoanalitikus gyakorlat előképeinek bemutatása mellett Erdélyi több írást szentel pszichodrámamesterének, Mérei Ferencnek (Mérei Ferenc pszichodrámája, Szürrealista kalandok pszichodrámában). Értő, a technikai tudásba és újításokba alkotó módon beavatott követő hangján tekinti át a csoportközpontú pszichodráma jellegzetességeit és helyét az európai pszichodráma-mozgalom hagyományaiban. A kötet vezérmotívumának megfelelően itt is szerepet kap a szépirodalom felhasználása a pszichodrámában, ami technikailag az úgynevezett „szürreáliák” (belső hang, intrapszichikus dialógus, hasonmás) alkalmazásával jár, tematikusan pedig a mitikus történeteknek a játék kereteként való felhasználását jelenti. Erdélyi újítása a filmes dráma módszere, amely a nézőnek a filmnarratívum kitöltetlen helyeire illesztett fantáziáit aktivizálja.

A történészek, szociológusok és kultúrakutatók érdeklődésére egyaránt számot tarthat a kötet záró tanulmánya(Fantomok és más örökségek: család – származás – megörökölt traumák), amely kimerítő leltárt készít a családi kapcsolatrendszer furcsaságairól, illetve azokról az „elcsúszásokról, határátlépésekről” a párkapcsolatokban, amelyek a különböző társadalmi és kulturális rétegek, áramlatok találkozásából erednek. Az első generációs értelmiségi, a vegyes házasság, az emigráció, a kisebbségi lét feszültségei képeződnek le a családon belüli ellentétekben és az egyén belső konfliktusaiban, és jelennek meg a terápiás munkában. Külön tanulmányt érdemelne a származási fantomok kérdésköre, különösen a bemutatott esetek heterogenitása miatt (holokauszt-túlélők másod- és harmadgenerációs leszármazottjainak örökölt fájdalom- és csendfantomjai, a roma származás szégyene, a törvénytelen születés kísértete, a halott csecsemőnővér szelleme stb.). Oly sokféle és oly szerteágazó terápiás tapasztalatot gyűjt egybe ez a tanulmány, hogy ez már-már az olvasói elmélyedésnek, az egyes egyéni életsorsok igazi megértésének gátjává válik, és sejteni engedi, mennyi mondanivaló maradhatott ki ebből a kötetből.

Erdélyi Ildikó a magyar pszichoanalitikusok között élen jár a francia szerzők elméleteinek alkalmazásában, érzékeny tolmácsolásában, és azt az úttörő szerepet vállalja, hogy az elméletekkel együtt tárgyalja az eseteket, a lelki jelenségeket a maguk összetettségében, tudományos módszerekkel megragadni kívánó vizsgáló eljárásokat. Könyve így igazi tudományos szellemi kalandra hívja a pszichológusokat, a pszichoterapeutákat és a többi rokon szakmából érkezőket, azonban alapos elméleti és módszertani felkészültséget kíván a tágabb olvasóközönségtől.

Papp-Zipernovszky Orsolya