ÁLOM-MUNKA ÉS AZ ÁLMOK FUNKCIÓI PSZICHOTERÁPIÁBAN ÉS PSZICHOANALÍZISBEN[1]
Bevezetés
Az utóbbi évtizedekben a neuropszichiátria többet foglalkozott az álmokkal, mint a pszichoanalízis. Az agykutatók bebizonyították, hogy az álmok nem csak az alvás REM-szakaszában jönnek létre, hanem azon kívül is, és befolyásolják az álmok minőségét, fenomenológiai jellegzetességeit (Simor 2007). Fonagy (2004) úgy véli, az álmok bordeline személyiség szerveződés esetében kezdetleges mentalizációs funkciót is betölthetnek. Az újabb neuropszichiátriai és neuropszichológiai kutatások nem mondanak ellent Freud (1900/1985) elgondolásának, amely szerint a tudattalanhoz vezető „királyi út” az álmokon keresztül vezet. Az említett kutatások kiemelik a fantázia szerepét, amellyel a negatív érzelmek kezelhetőkké válnak, s amelyek révén az álom rémületet keltő történései is megszelídíthetők (Simor i.m.).
Az álom köldöke
Vergilius Aeneiséből választott mottóval bocsátotta útjára Freud az Álomfejtést. „Hogyha pedig nem lágyul a menny, Acheront verem én fel”, mondja a mottó szavaival a szerző. Freud a Vergilius-idézettel utal az átkelésre az „alvilágba”, azaz a tudattalanba, de a mottó ugyanakkor utalás az álom határterület voltára is, minthogy a görög mitológiában az Acheron az a folyó, amelyik az alvilág és az élők világa határát kijelöli. Ennek a folyónak révésze Kharon.
Mondanivalóm kiindulópontját Freud Álomfejtésének azon elgondolása képezi, amelyben az álom köldökének rövid meghatározását találjuk.: „az álom köldöke az a hely, ahol az anyag a meg-nem-ismerttel érintkezik”. (Freud 1900/1985). Laplanche és Pontalis (1998) szerint ezt az ismeretlent ( a „meg-nem –ismertet”) az eredeti trauma rejti magába, ami „olyasmikből származhat, ami már ott van, azaz nem lehet más, mint az első jelenet élménymaradványa” (uo., kiemelés a szerzőktől). Noha az álmok eredeti tartalma teljességgel soha nem lesz feltárható, mert az eredeti tartalom korai emlékfoszlányok, fantáziák és testérzetek szövedékéből való, tehát az implicit kapcsolati tudás része (Lyons-Ruth 1998, Erdélyi 2005), egyes mozzanatai a szóvá tétel segítségével, az álomkép metaforikus nyelvi megfelelőjének alkalmazásával, mégis a tudatos dimenzió részeivé tehetők (vö. Rousillon 1999). Bókay (2008) de Manra és Felmanra hivatkozva fogalmazza meg, hogy az álomfejtésben van valami „«köztesség», amely mint a köldök, a test és a szó…köztességében létezik”.
Tanulmányomban az álmokon keresztül kutatom a traumák megjelenési formáit, közelítve az eredeti, a korai kapcsolatban a gyermeket ért trauma irányába, ami csupán halványan sejlik át a későbbi emlékeken keresztül, ami tehát jórészt ismeretlen marad, s ami az álom köldökét képezi. Ezen túl azt vizsgálom, milyen funkciókat töltenek be az elbeszélt álmok analitikusan orientált pszichoterápiákban, valamint pszichoanalitikus folyamatokban. Továbbá arra keresem a választ, hogy az álmodó hogyan teszi szóvá, hogyan beszéli el a vizuális anyagot és a hozzá társuló érzéseket, vagy Haynal (1997) kifejezésével élve azt, hogyan lesz a „tárgymegszállásból” „szómegszállás”.
Munkámban különbséget teszek álmodott álom és elbeszélt álom között (Jádi 2008). Az álmokkal végzett munkában az utóbbi lesz vizsgálódásom tárgya. Az elemzések az interszubjektív pszichoanalitikus paradigma értelmében készültek.
Trauma és az álom funkciói analitikusan orientált pszichoterápiákban
Úgy tapasztaltam, hogy analitikusan orientált pszichoterápiákban az első álmok elbeszélése az aktuális traumát, illetve a mögötte meghúzódó korai sérülést tartalmazza kerek, részletezett szcénákba rendezve, s így a páciens egy kidolgozott történetet ad elő, amelynek ő maga a főszereplője. Bemutatkozásnak is tekinthetjük a terápia kezdeti ülései egyikén elhangzó álmot. Az elsőkként közölt álmok működése hasonló a Rorschach Teszt I. sz. táblájának működéséhez. A páciens az első táblára adott válasszal bemutatja magát, és ez történik az első pszichoterápiás álmok segítségével is. Az első álmon keresztül történő önbemutatás tehát felfogható tudattalan kapcsolatteremtési aktusnak is.
Freud (i.m.) óta tudjuk, hogy az álmok, mint a tudattalan produktumai, időtlenek, nem követik a racionális gondolkodás útját. Az álom elbeszélője azonban mindezt megteremti, számára az álom másként nem lenne közölhető. Elmondás közben idősíkokba rendezi az álom vizuális anyagát, s közben bevezeti az ok-okozati összefüggéseket is, megteremtve ezekkel a részletek logikus egymáshoz kapcsolódását.
A következőkben két analitikusan orientált pszichoterápia néhány részletén keresztül mutatom be a trauma és álom kapcsolatát, valamint a páciens bemutatkozási igényét, amely az álmokban, illetve az álmok elbeszélésmódjában nyilvánul meg.[2]
Szívszaggató álmok
Karola
Karola 30-as éveiben járó vonzó megjelenésű diplomás nő, aki szakmai ambícióit sikeresen valósítja meg. Pszichoterápiára jelentkezése annak a gyötrelemnek a következménye, amelyet összekuszálódott kapcsolatai keltenek benne. Több évig tartó élettársi kapcsolatból szeretne kiválni, önálló életre vágyik.
A szülők szerelméből fogant 3 gyermek közül Karola az elsőszülött. Anyját 9 éves korában hirtelen vesztette el, ma sem ismeri a halál valós okát, és alig is emlékszik már anyjára. Mintha 9 éves korában kezdődne élettörténete: ő a legidősebb és az egyetlen lánygyermek az apa mellett. A kisgyermekkori vágy megvalósul, apjával párban rivális nélkül marad. Fantáziáiban ő maga az anya, aki nevelgeti fiatalabb testvéreit.
Mocsárban
Az interjút követő első órán az analitikus megkérdezi páciensétől, emlékszik-e álmaira, és a pozitív válasz után közli vele, hogy az álmokról beszélgetve a közös munka rögtön el is kezdődhet. Az első órán elbeszélt álom a következő:
„Kocsit vezetek, legjobb barátnőm ül mellettem, aki terhes. Hirtelen nagy fekete pocsolyát látok, ami aztán tengerré változik, nem tudom kikerülni, belemegyek, majd hirtelen süllyedni kezdek.” Ekkor az analitikus arra kéri, mondja el, hogy a kocsiban ülő személyekről kik jutnak eszébe. Legelőször anyját említi: „Ha anyu ül mellettem, akkor veszélybe sodrom. Lehet, hogy meg is ölöm?” A kérdésre, hogy vajon kivel terhes az anya, Karola a két évvel fiatalabb öccsét említi, de rögtön kijelenti, hogy nem emlékszik, hogy valaha féltékeny lett volna rá, hiszen felidézni sem tudja a testvér megérkezését a családba. A legfiatalabb testvér születésére viszont már jól emlékszik, mert csecsemőként babázott is vele. Az analitikus megkockáztat egy következő kérdést: „Lehet, hogy attól tart, holt anyja hívja álmában?” „Lehet az is, hogy anyu vezeti az autót, és most lehúz magával”, folytatja Karola, majd hozzáteszi: „Azt mondják, nagyon hasonlítok rá”. (Tekintete elmélyül, vonásai kisimulnak, érett szépséggé válik). „Hú!… Most nagyon más lett az arca”, szalad ki az analitikus száján a megjegyzés, a következő kérdése viszont már átgondolt: „Hány éves volt az édesanyja, amikor meghalt?” „Épp annyi, mint én jelenleg”, érkezik az előre sejtett válasz. Kiderül hát, hogy Karola épp annyi idős, mint anyja volt halála időpontjában, arcvonásai és gesztusai hasonlatossága folytán össze is téveszthető anyjával mindazok számára, akik anyját is ismerték. Az összetéveszthetőséghez hozzáadódik az is, hogy anyja nevét viseli. Otthon tabuvá vált a beszélgetés az anyáról, és Karola úgy hiszi, az apa fájdalma tiltotta le a témát. Az anya emléke ilyen módon feledésbe „süllyedt”. A gyermekkori vágymegvalósulás miatti bűntudatát elhárítja, „elsüllyeszti”, de a bűntudat érzése beleköltözik álmaiba és testébe, ahogy lassanként mindezt elmeséli a terápiában.
Asszociációit követve az álombéli pocsolyát mocsárnak látja, amelybe ő is elsüllyedhet, azaz „mocsárban” végezheti, akár egy bukott lány. A mocsárhoz fűződő fantáziatársításai révén jut el élete jelenlegi konfliktusához: olyan férfibe szerelmes, aki nős és apa. Mindez arra utal, hogy tudattalanul olyan férfi után sóvárog, mint amilyen apja volt feleségével az oldalán.
Az áttételi folyamatok hatására a szülőt csábító gyermekből hirtelen érett nővé válik a páciens, és mintegy megjeleníti anyját. A viszontáttételben az analitikus gyermek-szerepbe kerül, és átéli, milyen érzést válthatott ki Karolából sugárzó szépségű anyja látványa. Az analitikus viselkedésváltozása enactement-nek is tekinthető, amikor gyermekként szól megpillantva páciense hirtelen átváltozását szépséges nővé. Az analitikus reciprok szerepet vállal az interakcióban, amelynek „gyökerei mélyről erednek mindkét fél tudattalanjában” (Rocchi 2003, idézi Flaskay 2008).
Az álmok segítségével jutunk el a Karola mindennapjait meghatározó evészavar tünetéig. Feltárul, hogy a tünetek akkor jelentkeztek, amikor abban az életkorban volt, amelyikben anyja őt szülte. Így kapcsolódik össze a terhesség fantáziája és az evészavar, az anya elvesztésének traumája és a test fölötti kontroll igénye.
„Szívbajok”
A terápia kezdete után ismerkedik meg Karola új szerelmével. A szerelem első időszakában rémálmoktól gyötrődik, amelyekben elhagyott élettársa alakjában jelenik meg új szerelme. Álmában tudja, hogy az élettárs testében szerelmese lakik (a valóságban azonos a keresztnevük). „Kiszaggatták a szívét, ömlik a vére, és ő maga teszi vissza kitépett szívét, de a szíve mégis kiesik a melléből. Olyan, mint egy csirkeszív. Visszarakom neki, de tudom, hogy mégis meghal”, meséli szinte skandálva, ahogy a magányos gyermek jaktál.
A szívvel kapcsolatban szülei szíve jut eszébe, hogy baj volt a szívükkel, majd hirtelen úgy érzi, itt és most „meghasad a szíve”. Eszébe jut a felnőttek beszéde, mely szerint anyja szívszélhűdést kapott, attól halt meg. Akiket szeretett, vagy szeret jelenleg is, egyszerre kelnek életre szívében, hogy azután bekövetkezzen a „szívszaggató” fájdalom, s az álmodó megtapasztalja a gyász érzését, amelyet korábban mindig elhárított.
Karola esetében a gyermekkori trauma, az anya halála, mintegy ráül a kisgyermekkori érzelmi sérülésekre. Úgy tudja, hogy anyjának hamar vissza kellett állnia utazásokkal járó munkájába az ő születése után. A testvérek érkezésekor a korai veszteségélmény megismétlődött, s az új trauma mintegy rárakódott a régire.
Az álmok elbeszélése és a hozzájuk társuló asszociációk közben jön létre fokozatosan az élmény, hogy életének folytonossága van, hogy gyermekkorát ki kell hantolnia ahhoz, hogy én-azonosságát megtalálja.
A közös álomértelmezések a terápiás kapcsolat kontextusában és az áttételi folyamatok „ölében” alakulnak. Karola anyjának „feltámasztásában” az analitikus viszontáttételi érzései segítenek. „Feltámasztó” szerepe úgy jött létre, hogy egyszer csak liftezni kezdett saját érzései, emlékei és a jelen helyzet értelmezése között, tehát a tudattalan és a tudatos dimenziók között. Utólag rekonstruálva a történteket úgy látja, hogy a lányt hallgatva azt fantáziálta, hogy az anya előbukkan, mert szükség van rá, ezután szinte testet kölcsönzött az anyának, és átélte, hogy anyaként segít „elanyátlanodott” gyermekének. Az analitikus ekkor azonosult a Karola által korábban megjelenített sugárzó szépségű anyai figurával. Mindezt csak egy-egy tisztázó kérdéssel tette, de érzelmileg kétségtelenül belevonódott a folyamatba, amelynek révén Karola érezni kezdte anyja jelenlétét.
A „ki vagyok én” kérdés megálmodása
Ede
Két éve hordja tárcájában a terapeuta nevét és elérhetőségét. Régóta érzi, hogy ki kellene bogoznia, mi végett van a világon. A kissé fennkölt megfogalmazás egy 40-es éveiben járó fotóművész férfi szájából hangzik el. Ede a szülei egyetlen gyermeke, első generációs diplomás. Különös hajviseletével igyekszik arcának formáját is megváltoztatni, s ezzel nemcsak magára vonja a másik tekintetét, de ott is tartja. Öltözetének harsány színeivel ugyanezt a hatást váltja ki. Elvált, közös lánygyermeküket a volt felesége neveli. Jelenlegi élettársában, Helgában, megtalálta azt a nőt, akivel – hite szerint -, jól kiegészítik egymást. Noha élettársa gyermeket szeretne, Ede teljesen elzárkózik egy újabb gyermek vállalásától, hiába vágyik rá a másik. Később derül csak ki, hogy attól tart, nem tudna majd kiválni a kapcsolatból, ha az már nem működne. Megtapasztalta ugyanis, hogy a gyermek örökre összeköt két embert, és ezzel szabadságát örökre elveszíti az, aki szülőséget vállal.
Ede körülményesen beszél, kerüli az érzéseket, a személyességet, többnyire általánosít, és filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik. Álmáról beszélve azonban hirtelen színessé válik, kiszabadul a ráció fogságából, és ellenállása csökken a terápiával szemben.
Féltékenység
A terápia harmadik ülésére hoz álmot. Megjegyzi, hogy egész nap nyomasztotta az álom, ezért is beszél róla, noha máskor bizony egyedül is képes volt álmait megfejteni. Kérdő tekintetemre válaszul mesélni kezdi az álmot. „Vonaton vagyok, megyek előre sok-sok kocsin keresztül a keskeny folyosón, és elérkezem egy kiszélesedő nagy, világos térbe. Kilépek a teraszra, szemügyre veszem a kilátást, és látom a tengert. A mellvéden Helga ül fehér fürdőköpenyben, mellette egy pillanatra homályos férfialakot látok. Helga ekkor megkerüli a házat, és elindul előttem, én követem. Kiáltok, hogy Csaba…, majd Helga nevét mondom. «Ugye nem csapsz be?’» kérdezem tőle. «Nem, persze, hogy nem», feleli Helga, miközben csak a hátát látom járás közben. Ekkor megkérem, hogy forduljon szembe, és mondja a szemembe mindezt. Helga felém fordulva már megváltoztatja mondandóját: «Csak egy egészen kicsit », suttogja”.
Ede rögtön megjegyzi, hogy nagyon féltékeny természetű, ezért került válságba a házassága, és ha gyanúra volna oka, elhagyná jelenlegi barátnőjét is. Szüleivel teljes harmóniában éltek hárman, őt nagyon akarták, nagyon szerették. Nem érti, miért kiáltotta a Csaba nevet álmában. Nincs ilyen nevű ember körülötte. Az analitikus ekkor képzeletben maga előtt látja az utat a szűk folyosón keresztül a teraszig, amelynek születés szimbolikája szembeötlő. Kérdését a terápiás helyzetben alakuló fantáziája nyomán teszi fel a páciensnek, ami utólag tűnhet intuíciónak (Paniagua 2003, idézi Flaskay 2007), vagy akár viszontáttételi acting outnak, ami mindenesetre viszontáttételi reakció: „Milyen névvel várták szülei a születése előtt?” „Ezt meg hogy találta ki?”, kérdez vissza Ede valódi döbbenettel, de nem vár választ. „Igen, a szüleim Csabának akartak keresztelni. Aztán ahogy megszülettem, apám a saját nevét mondta be. Úgy meséli, azt hitte, az ő nevét kérdezik tőle, és már nem akart visszakozni, amikor kiderült számára, hogy rám vonatkozott a kérdés.”
A korai két személyes kapcsolat helyett Ede egy három személyes kapcsolatrendszert tapasztalt meg, s ez a rendszer identitásvesztéssel fenyegeti. Nincsen különálló emléke egyik szülőjéről sem. Úgy emlékszik, tökéletes családot alkottak ők hárman. Szavai mélyén azonban ott lappang a gyanú, hogy a férfi, aki a nevét elvette, a helyét is bitorolja. A versengés apjával tudatos szinten fel sem merül benne, a kapcsolatokból azonban rögtön kimenekül, amint egy harmadik személy megjelenik. A párkapcsolat fenyegetettségét átéli saját gyermeke születését követően is, ezért nem hajlandó újabb gyermek nemzését magára vállalni.
Az ödipális színtű konfliktus az apával személyiség határ kijelölése lehetne számára, tudatosan azonban a családi hármas idillikus képét őrzi, noha a hármas helyzetek fóbiás szorongással töltik el. Különös hajviseletének és öltözködési módjának identitást biztosító funkciója ekkor nyer értelmet.
Az analitikusan orientált pszichoterápiában az aktuális konfliktus és a gyermekkori veszteségélmény, a korai trauma, egyszerre jelentek meg az álmokban mintegy egymásra rétegződve. A bemutatkozási igény és a probléma felvetés az elsőkként közölt álmokban a legerősebb. Az általam bemutatott esetrészletek viszonylag rövid időtartamú (egy évre, illetve 6 hónapra szerződött) pszichoterápiákból származnak. Karola első álma elmondásakor az anyja iránt hirtelen felfedezett érzéseit vetíti a terapeutára, és szinte „vallomást” tesz azokról az egymást követő álmok elbeszélésével. Ede első álma elbeszélése révén nyer színeket, azok révén kapcsolódik az analitikushoz, és válik izgalmas férfivé szemében. Álma előadásával ráérez a feloldódás testi szinten őrzött ízére, amelyet csak anyja mellén csüggve élhetett át, amikor kettősüket legalább a táplálás közben nem zavarta meg harmadik személy.
Az utóbbi esetben az álom személyiség szerveződést elősegítő mentalizációs funkciója. (Fonagy 2004) is megragadható lesz. Ez a funkció tetten érhető, ha követjük, hogyan érti meg tapasztalati úton a páciens saját érzéseit a terápiában. Az álomhoz fűzött asszociációi vezetik el ahhoz, hogy ki tudja fejezni, a hármas helyzetekben zavart érez, féltékenységet él át. A gyermekkori hármas érzelmi emlékét azonban még őrzi, noha a valóságban elkerüli a találkozást szüleivel, mivel nem tudja egyeztetni a valóságot a benne élő fantáziával.
Trauma és az álom funkciói pszichoanalízisek folyamatában
Pszichoanalízisekben úgy tapasztaltam, hogy az álmok alaptémája hosszú ideig a páciens korai traumáját ismétli különböző sűrített képi változatokban. Nagy különbség található azonban az első és a további álmok elbeszélésmódja között. Az első álom kevésbé kerek, mint amilyen a pszichoterápiás első álom, de a korai sérülés mozzanata kivehetőbbé válik benne, mint az időhatáros pszichoterápiás álmokban. Azt mondhatjuk tehát, hogy az analízisek első álmaiban inkább felsejlik az álom köldöke, mint a pszichoterápiás első álmokban. A bemutatkozási igény erősebb, a probléma felvetés hangsúlyosabb az időhatáros terápiás első álmokban, mint az analízis kezdeti álmaiban, de az analízisben hosszú álom- és problémafejtő munka ígérete rejlik. Vizsgált analitikus eseteimben az első álom után hosszú álom-szünet következett be, amelyet pszichoterápiákban kevésbé tapasztaltam.
Az időhatáros terápiában az álommunka az idő nyomásának enged, míg az analízis álomvilágán az első után az álom időtlensége tetszik át. Az álom elbeszélés az analitikus folyamatban olyan szőtteshez hasonlít, amely az analízis egy-egy témáját, illetve előző álmok cselekményeit emeli ki, vagy szövi tovább. Vannak közöttük kulcsálmok, amelyekre az analizált minduntalan visszautal, amelyek referencia értékűekké válnak az analízis résztvevői számára. A kulcsálmok a traumát alig leplezett formában jelenítik meg az álmodó számára, ily módon az álom köldökével szinte érintés közelbe kerülnek analizált és analitikus.
A következőkben két hasonló életkorú férfi befejezett analízisének álmain keresztül kívánom feltárni az analízisekben zajló álom-munkát. Az egyik férfit Máriónak, a másikat Benedeknek neveztem el. Mindketten analízisre jelentkeztek, és a változtatás vágyát hangsúlyozták az első interjú során. Mindketten korai frusztrációk szenvedő alanyai, és mindkét férfi kreatív tevékenységet végez. A következőkben az analizáltakat mozgató pszichikus dinamikára felfűzve teszem láthatóvá az álmokkal történő munkát.
Álmok az egy idejű kint- és bent-létről
Márió
Író és dramaturg, szülei második gyermeke, egyedül él. Tekintetét csak akkor emeli az analitikusra, amikor megérkezik hozzá. Amíg szemben ülnek egymással, beszéd közben a levegőbe néz, a későbbiek során becsukott szemmel a díványon fekve beszél. Gyakran foglalkoztatják álmai.
Az első interjút követő 3-ik órára hoz álmot, s hangja minduntalan elfullad, miközben elmeséli.
Az arctalan anya és az arc nélküli gyermek
„Manzárd lakás fürdőszobájában a klozett előtt állok, nem merek könnyíteni magamon, zavar anyám jelenléte. Megfordulok, és anyámat fejjel lefelé látom a kádban. Megdobom papírgalacsinnal, de nem veszi észre.”
Asszociációi során először önmagát látja lebegni arctalanul anyja hasában, majd anyja arctalansága az anyai jelenlét hiányát idézi. Születése történetét fantáziáiból gyúrta ki magának szülei szavai nyomán: világra jőve hetekig maradt egyedül a kórházban, és csupán csövek tartották életben. Az ősjelenet-fantázia, azaz a szülők közösüléséről szőtt képzeleti képe anyja álombeli meztelenségéhez kapcsolódva suhan át rajta.
Az álom elbeszélése során magától rájön, hogy az álombéli lakás az analízis helyszínéhez hasonlít, hogy analizált és analitikus kapcsolatát is érinti az álom. A kezdő álom tehát a férfi anyjához fűződő kapcsolatát állítja gyújtópontba, ami mögött felsejlik az analitikushoz fűződő viszonya is.
Galérián kívül
„Kívülről, a galéria üvegén keresztül látom apámat és testvéremet. Szemben ülnek egymással, én kívül vagyok rekedve.” Arra a kérdésre, hogy hol az anyja, válasza a következő: „Ő az üveg”, majd később a „levegővel” azonosítja anyját.
A helyszín hasonlít a gyerekkori lakás galériás részére, ahol a szülők laktak.
Az anya láthatatlan, tapinthatatlan, távoli, és tilos is megérintenie őt. Márió álmában még a tekintetével sem „illethette” őt.
Behajolás
„Autópályán vezetek, a testvéremet magam mellett csak akkor veszem észre, amikor szól, hogy hol kell befordulni. Leteszem az autót, gyalog megyek a faluba, behajolok egy ablakon, ahol az apám mondja egy bábúnak: «Ülj meg már!» Mintha kint is, bent is lennék egy időben, mint a galériás álomban.”
Egy osztálytárs kislánnyal kapcsolatos emléke tolakszik elő, akinek volt egy Barbie babája, a kislány anyja jégtáncos volt, látta is egy revüben, de titok volt, hogy hol él az anya. „Olyan titok, mint a születés”, teszi hozzá, majd az asszociáció folytatódik: „Én vagyok a bábú is, aki bent van, meg a fattyú is, aki nem mehet be”. Egy másik álma a „talált gyermekről” szól.
Márió nem törvénytelen származású, a fattyú-lét fantáziája épp úgy a családon kívül szorulását fejezi ki, mint a talált gyermek látomása. A bábuság viszont azt láttatja kívülről, hogy a belül-lét ára az élettelenség, s hogy Pinocchio-figurából kell életre kelnie, és megtalálnia a jégtáncosnőt.
Feneketlen medence
„Lakásnézőben vagyunk, anyu kilép a teraszra, belezuhan a feneketlen medencébe, és meghal. Bűntudatom van, hogy én okoztam. A zuhanás érzése ismerős, félek a mélységtől.”
A feneketlen medencéről a Feneketlen tó, mint gyermekkora játszótere jut eszébe, majd a női medence, a születés és a szexualitás fenyegető volta.
Áttételes álmai, amelyekben az áttételi érzések az álom manifeszt tartalmi szintjén is megjelennek, az analízis első éve végétől kezdve hangzanak el, de gyakorivá a 3-ik évtől kezdve válnak. Az autóvezető álom ebben a sorozatban az első.
Autóvezetés
„Autóban ülünk, én vezetem a kocsit, maga hátul ül. Befogja a szememet a hátsó ülésről előre hajolva, én hagyom, de aztán megállok egy útpadkánál, és kiteszem.”
Az álom egyrészt arról szól, hogy ki legyen a vezető kettőjük közül, másrészt azt firtatja, elég biztonságos-e a kapcsolatuk ahhoz, hogy „vakon” az analitikusra bízza magát az álmodó. Megjegyzésre érdemes, hogy több áttételi álomban a személyek elhelyezkedési módja megfelel az analitikus helyzetnek, ahogy a „vakság” is az elhelyezkedésből adódó láthatatlanságot jelenti a díványon fekvőnek. Az analitikus olyan láthatatlan és olyan érinthetetlen, akár az anya.
Randi
Az álom az analízis 5-ik évében hangzik el. Analizált és analitikus „találkájáról” és közös mozizásukról szól. A közös mozizás egyfelől a moziba menést, másfelől a közösen végzett álommunkát jelenti.
„Moziba mentünk együtt, maga igazgatta a ruháját,…erotikus volt, randi volt. Olyan otthonos, olyan igazi volt minden, az érzés is igazi, amit most ki is tudok már mondani, és ettől könnyebb… ”. Máskor azt álmodja, hogy meg is érinti az analitikust a nézőtéren, aki mögötte ülve (mint az autós álomban) lábát előrenyújtja, hogy érinthető legyen.
A randi-álom elbeszélésekor az analitikus egyszer csak átéli a lét könnyűségét, és a „szinte együtt repülünk” élménye hatja át. Felfedezi azonban, hogy elcsábult, és ekkor ráismer arra, hogy az álomban egyszerre volt a vágyott, az érinthető anya és az elcsábított kedves. Így vonódik be az analizált belső tárgykapcsolati viszonyaiba a másik projektív azonosítására válaszolva. Az analitikus viszontáttételi reakciója jelzi érzelmi bevonódását (vö. Flaskay 2008). Az interszubjektív kapcsolat alakításában az analitikus a helyzetben születő érzéseivel, sőt reakcióival is részt vesz. Az értelmezés is közösen történik. Márió kezdi el: „Gyerek is vagyok, meg férfi is az álomban….”.
Beatrice és az Árny
Az analízis utolsó szakaszában az álmodó egy Árnyat lát álmában, és az őt vezető Beatrice-szerű női figura helyet cserél vele. „Maga előre küld, és most egyedül kell mennem”, mondja. Kifejezi ekkor, hogy tudja, nem sokára egyedül kell majd szembefordulnia az Árnnyal, mert a közös munka véget ér.
Álmok a titkos gyermekségről
Benedek
Benedek tanár, egyetlen gyermeke szüleinek, családos ember, apa. A serdülő és a férfi köztességét jeleníti meg a közös munka első szakaszában. Verbális támadásokkal védekezik a közelséggel szemben. Az első év során hozza első álmát, majd évekig szünetel az álmokkal történő munka. Sokat dolgozunk viszont emlékekkel, fantáziákkal, valamint aktuális életeseményekkel. Első álma magában rejti azt a témát, amely az egész folyamat fő szólama lesz, és ez a szülők utáni leselkedés. Ki akarja nyomozni, akarták-e őt szülei.
Leselkedés
„Kamasz vagyok álmomban, nyaralóhelyen fekszem a franciaágyban, ami a szüleim helye. Egyszer csak látom, hogy egy férfi közeledik az erkélyajtón keresztül. Elkapart seb van az arcán…” A kérdésre, hogy kinek sebes az arca környezetében, válasza a következő: „Apunak van sebhely az arcán. Egy régi heg.” Asszociációi emlékeket mozgósítanak: „Gyerekkori lakásunkban is volt egy ilyen erkélyajtó a szobámban. L-alakban állt benne két ágy. Anyu ingázott az ö szobájuk és az enyém között, amíg kicsi voltam. Nem értettem, mit keres apunál, befogtam a fülemet, hogy ne halljam a zajokat, amikor vele volt.” Kiderül, hogy gyakran nyomozott szülei szerelmi életének jelei után, féltékeny volt, kisemmizettnek érezte magát. Nem biztos abban, akarták-e őt. Születése történetét úgy beszéli el, ahogy szüleitől hallotta. Szavai nyomán mitikus történés kerekedik ki: felrobbant a cserépkályha, és a robbanás hatására indult el a szülés, amelynek ő maga az eredménye.
A titkos gyermek
Az analízis utolsó szakaszának egyik álma szól a „főtitokról”.
Álmában meglátogatja feleségével és gyermekeivel iskolás kori kollégiumát. A gyerekeket a szülők lefektetik aludni, és elmennek kirándulni az ott lakó iskolásokkal együtt az Erődbe, ami igazából csak egy ház a városban. „Egy fiúval és egy lánnyal megállunk beszélgetni az árkádok alatt. «Mindhárman jól vagyunk», mondják a pár tagjai. Kiderül, hogy a lány titokban szült egy gyereket, de ezt a kollégiumban nem tudják, és a lány időnként hazaszökik a gyerekéhez.”
„Büszke vagyok helyette, hogy meg merte szülni. Rosszallom viszont, hogy nem élnek együtt a gyerekkel, hogy a lány megfosztja magától a gyerekét”, teszi hozzá.
Egyre inkább foglalkoztatja az a fantázia, hogy ő az apja akarata ellenére jött a világra, hogy maga is egy titkos, azaz az apa előtt eltitkolt gyerek, akit valójában „abortuszra” szántak. Az Erőd, ahová kirándulni indultak, szintén titkos hely, s noha kívülről csak egy szerény házikó, mint Betlehem, a kiválasztott gyermekeknek van fenntartva.
Az önvigasztalás Benedeket fantáziában Jézus Krisztus szupersztárrá változtatja, de reflexióiban mindezt öniróniával fűszerezi.
Sziámi ikrek
Csupán a közös munka végéhez közeledve említi meg azt az álmát, amelyet az első évben álmodott, de akkor nem beszélt róla, őrizgette, mert bizarrnak tűnt számára.
Álmában sziámi ikerpár tagja volt, amely párban a két gyermek a bélcsatornán keresztül maradt örökre összeköttetésben egymással. „Elválaszthatatlanok”, mondja elbeszélő hangnemben mindennapi megjegyzésnek szánva fantáziáját a kapcsolatról. Magától rájön, hogy anyjával volt így összetapadva, és lassan azt is felfedezi, hogy az ő vágya az, hogy anyjával örökre összeköttetésben maradjon az apa kizárásával.
A páncél
Az áttételi álmok ebben az analízisben is fokozatosan szaporodnak meg. A páncél egy álma témájaként jelenik meg. Álmában Benedek az analitikus díványa végében ül lezseren felhúzott lábbal, miközben fiatalok jönnek-mennek körülöttük. Egyszerre analizált és tanítvány, egyrészt az analitikussal alkot párt, másrészt része a tanítványi körnek. Az álom-analitikus egy Páncél nevű személyről beszél a díványon kucorgónak. „A Páncélomat viszi be majd az órájára”, mondja az álom-analitikus. A valóságban az analitikus egyik tanítványa – a neve nem Páncél – , beiratkozik egy nyári kurzusra, ahol az analizált a tanár. A páncél szó elszólás, a páncél a terápiás kontextusban a titkos lét védelmének szimbóluma a külvilággal szemben, amilyen az Erőd volt az előző álomban. Jogos létezésében Benedek egyre biztosabb, s ahogy a titkos létbe kapaszkodása enyhül, és ahogyan a kapcsolat formálódik Erőd és külvilág között, úgy válik lénye egyre integráltabbá, és személye egyre férfiasabbá.
Álmok gyakorisága és a trauma
Két férfi befejezett analízisében az álmok gyakoriságának összehasonlítása egyezésekre és különbözőségekre egyaránt rámutat. Azonos ideig tartó terápiás munka során egyikük 153 álmot beszélt el, a másik 65-öt. Az egyik esetben az álmok előfordulása a 2-ik évtől kezdve volt gyakori, bizonyos szakaszokban csaknem minden órára több álommal érkezett az analizált. A másik esetben ezzel szemben a mindennapi panaszok uralták az analízis első éveit, s csupán a munka utolsó harmadában dolgoztunk álmokkal. Az elsőben az álomtér, az „onirikus valóság” dominált a kezdeti időkben, a valóságos élettér felől kevés információ érkezett. Az álmok ekkor sajátos ellenállás funkcióra tettek szert (vö. Gabbard 2009), és hosszú ideig tartó regresszív stagnálást eredményeztek. A másik analízisben viszont az álmok hiánya tűnt fel, ami összefüggött egy acting out-jelenséggel, amelyben az analizált az áttétel elől átmenetileg a fantáziák valóságban történő „lejátszásába” menekült. Tudattalanul ekkor a „titkos gyermekség” kérdését kutatta, azt, hogy vágy szinten kívánták-e létezését. Annak ellenére, hogy a jelenség felfogható „kísérleti emlékezésnek” (Ekstein, Friedman 1957, idézi Etshegoyen 2005), mégis regresszív szintű megoldási módnak bizonyul (Etshegoyen i.m.,). A regresszív stagnálás időszaka ebben a folyamatban az álomtalan alváshoz volt hasonlatos.
A terápiás munkamód változása az álmok funkciójának módosulása nyomában olvasható le. Az első analízis esetében akkor, amikor az analizált életeseményei előtérbe kerültek, az álmok szinte illusztrációkká váltak. A fő szólamot ettől kezdve a mindennapi valóság történései alkották, s hozzájuk kapcsolódtak az álmok. A másodikként leírt analízis utolsó évében az „álom roham” arra utalt, hogy az emlékezés már az áttételben az álmokon keresztül zajlott, s az analizált mintegy pótolni igyekezett a hiányzó álmokat.
Pszichoterápiás álom-munka és terápiás változás
Saját tapasztalataim azt bizonyítják, hogy az álom köldöke az analízisekben inkább áttetszik az álmokon, mint a pszichoterápiákban. A korai kapcsolatban elszenvedett trauma és az ödipális kori sérülés összeépülnek az analízisek folyamatában. Az időhatáros terápiákban a hangsúly az utóbbira kerül, noha kikövetkeztethető a korai sérülés lefolyása is, de leolvashatóvá az analízis asszociációs munkájában válik.
Analitikus pszichoterápiában az első álom kerek történetté formálása és bemutatkozási funkciója egyértelműnek látszik. A pszichoanalízisben az analizált első álma az elmondás következtében ugyan történetté válik, de kevésbé cselekményes, mint az időhatáros terápia első álmának elbeszélése. Az első álom utáni hosszabb szünet a két ismertetett analízisben feltehetően a két ellentétes érzelmi pólus között hullámzó áttétel következménye. A pozitív áttétel dominanciájával az álmok folyamatosságra tesznek szert, és mintegy egymáshoz kapcsolódnak, illetve az analitikus órák tartalmához illeszkednek. A negatív áttétel járhat agresszív tartalmú álommal, de az analitikus beavatkozás megtorlása főként álom megvonásban jelentkezett.
Az interszubjektív paradigma értelmében az analitikus harmadikat, azaz a reflektált közös tartalmat (Flaskay 2009), eseteimben az elbeszélt álmokat és a hozzájuk fűződő érzéseket, fantáziák képviselik. Az analízis elbeszélési módját a módszerspecifikusnak tekinthető fantázia–álomszövedék mintázat jellemzi Tartalmi szempontból az analízis elbeszélt álmai, különösen a kulcsálmok, olyan közös referencia bázist alkotnak, amelynek elemeire visszautalva az analízis résztvevői újra átélik a közös élményeket. Az analízisben elbeszélt álom az álomgondolattal együtt lesz közös alkotás. Létrejöttében az analitikus is részt vesz, kérdez, hangot ad viszontáttételi érzéseinek, és saját fantáziával egészíti ki a másikéit, de mindig tisztázza, kinek a fantáziájáról van éppen szó. Az analizált az álmok, fantáziák elbeszélése közben fokozatosan talál rá egy új elbeszélés struktúrára, amely érzelmi színezetet az áttételi folyamatokban nyer. Mindez az analizált élettörténetének újraírását fogja eredményezni, amelyben az analitikus egyszerre szereplő és szerzőtárs (Roosevelt 2005). Az új elbeszélés struktúra változása a személyiség struktúra módosulását is maga után vonja, és ennek következtében az analizált viszonya a traumához szintén változásokon megy keresztül. A trauma az újjá alkotott élettörténetben a „reziliencia” elve[3] alapján alkotóerővé alakulhat át, és ekkor ez az erő szabályozza már a személy aktuálisan szükséges távolságát a traumától. Az álom köldökének megpillantása ezek után kevésbé lesz fájó. A látomás egyes részei szavakban már formát nyertek, és a még „meg-nem-ismert” elviselhető hiányként lesz csak jelen.
Az analitikus, aki a terápiás kapcsolat interszubjektív partnere, továbbra is vállalja azt a rituális összekötő szerepet, amelyet a pszichoanalízis kezdetei óta mindig betöltött. Kharonként vezeti analizáltját a tudattalan rejtvényei felé, és az analizált álmaival „vált retúr-jegyet” a ladikra. A visszaút az elbeszélés ideje.
Felhasznált irodalom
Bókay A.(2008): Az álom…a szubjektum teremtése és megismerése. Műhely II.,114-123.
Erdélyi I. (2005): A kapcsolati tudás protagonista és rendező interakcióin keresztül pszichodráma csoportokban. Psychiatria Hungarica, 2, 95-111.
Etshegoyen, R.H. (1999/2005): Fundamentals of Psychoanalytic Technique. London, Karnac Books.
Flaskay G. (2007): Az értelmezéstől a terápiás kapcsolatig. Hogyan működik, hogyan hat a pszichoanalitikus terápia? I. rész. Pszichoterápia, 16, 6, 381-388.
Flaskay G. (2008): Az értelmezéstől a terápiás kapcsolatig. Hogyan működik, hogyan hat a pszichoanalitikus terápia? II. rész. Pszichoterápia, 17, 1, 17-25.
Flaskay G. (2009): Áttétel, viszontáttétel – túl az áttételen. Az analitikus – páciens kapcsolat a különböző értelmezési keretek között. Pszichoterápia, 18, 6, 402-411.
Freud, S. (1900/1985): Álomfejtés. Budapest, Helikon.
Fonagy P. (2004): Dreams of borderline patients. In: Perelberg R.J.(ed.). Dreaming and thinking. London, Karnac Books.
Gabbard, G. O. (2009): A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia tankönyve. Budapest, Lélekben Otthon, Oriold és Tsai.
Haynal A. (1997):Progresszió és regresszió az álmok útján. Thalassa, 23, 168-179.
Jádi F. (1998): Az álomképek világa mint különös fikcionalitás. Műhely II, im.,106-113.
Laplanche, J., Pontalis, J.-B.(1998): A fantázia és a szexualitás eredete. In: Bókay A., Erős F. (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Budapest, Filum, 220-242.
Lyons-Ruth, K. (1998): Implicit relational knowing: its role in development and psychoanalytic treatment. Infant Ment. Health Journal 19: 282-289.
Roosevelt, M. S.C. (2005): From bastion to enactement: The ’non-dream’ in the theatre of analysis. Int J Psychoanal, 86, 699-719.
Roussillon, R. (1999): Agonie, clivage et symbolisation. Paris, PUF.
Simor P.(2007): Álmodás és érzelmi szabályozás, rémálmok borderline személyiségzavarban. Lélekelemzés, 2,1, 116-128.
Tychey, C., Lighezzolo, J. (2006): La résilience au regard de la psychologie clinique psychanalytique. In: Cyrulnik, B., Duval, Ph.: Psychanalyse et résilience. Paris, Odile Jacob, 127-154.
[1] A szerző Mágikus és hétköznapi valóság (Budapest, Oriold és Tsai, 2010, 3-55) című könyvének egyik fejezete. [2] Az esetrészletetek közléséhez az érintett személyek hozzájárultak, nevüket és a rájuk vonatkozó adatokat megváltoztattam. [3] A reziliencia ellenállás a megpróbáltatásokkal szemben, és olyan képesség, amelynek birtokában az egyén (a csoport) képes jól fejlődni, és képes elképzelni a jövőt akkor is, amikor fenyegető események, súlyos traumák sújtják, és nehéz élethelyzetben van (Tychey, Lighezzolo 2006).