Lélekben Otthon Könyvek, 2010. augusztus 30.
Könyvismertetés
A szerző a pszichoanalitikus- és a pszichodramatikus közösségünknek ismert és elismert tagja, mind a kétféle módszer kiképző terapeutájaként, mind a Károli Gáspár Egyetem pszichológia szakának egyetemi tanáraként. Az alcím tanúsága szerint a szerző mindkét szakmai identitása megjelenik az összegyűjtött írásokban (I rész. A Pszichoanalízis témaköreiből. II.rész. Acsoport-pszichoterápia és a pszichodráma témaköreiből). Arról, hogy mi indokolja a kétféle módszer írásainak közös kötetbe rendezését, már a főcím alapján tájékozódhatunk: az a pszichoanalitikus elméleten nyugvó klinikai gyakorlat, amelyben a páciens fantáziájának termékei és a valóság elemei egyenrangú figyelmet kapnak a terapeuta beállítódásában. A könyv egyes darabjai részben a szerző 2005-2009 között megjelent/átdolgozott cikkei, részben új tanulmányok. Kettő közülük szerzőtársakkal, tanítványokkal (Sáfrány Eszter, Sujtó Katalin, Sipos Lilla) közös munka.
Az első és egyúttal az egész kötet szemléletét és stílusát meghatározó tanulmányát (A pszichoanalízis poézise) a szerző a francia pszichoanalízis kialakulásának és kiemelt képviselőinek szenteli. Úgy tartja, hogy a tudattalannal játszadozó francia szürrealista költészet és a korai pszichoanalízis kölcsönös egymásra hatása munkásságukban a tudományos és a művészi megközelítés összefonódásaként jelenik meg, amely sajátosan poétikus jelleget ad pszichológiájuknak. Erdélyi Ildikó éveken át a francia pszichoanalitikusok közvetlen közelében tanult és dolgozott.
Ha a francia pszichoanalitikus hagyomány hatásának megjelenését elsőként a szerző nyelvhasználatának segítségével vizsgáljuk, akkor nem csak formai jegyekről vagy stílusról kell említést tennünk. A nyelvi kreativitás a legmélyebb tartalom kifejezését szolgálja, hiszen a pszichoanalízis, mint verbális műfaj, a nyelv művészete is. A kifejező eszközök gazdagsága szinte irodalmi értékűvé teszi a szerző szövegét, és különösen az esetleírásait, amelyeket ő maga „esetátiratoknak” nevez. Ez a nyelvi telitalálat asszociációk sorát indítja el az olvasóban. Az „átirat” zeneművészeti szakkifejezés, amely egy zenemű más hangszerre alkalmazott változatát jelenti. A pszichoanalitikus esetleírás, például egy álom értelmezésének bemutatása során (mint az például Az álom köldöke és az álomfejtés című fejezetben látható) ráadásul többszöri „átfordítás” történik: az álmodó lappangó tudattalan vágyakozó vagy szorongató gondolatait képekké alakítja, majd az álomképeket – most már tudatos módon – szavakká, mondatokká „írja át”.A terapeuta segítségével azután újra visszafordítja a szavakat a lappangó gondolatok nyelvére – ezek azonban már nem ugyanazok, mint az eredetiek voltak, hiszen ez már az álmodó és a terapeuta közös műve, az „analitikus harmadik”. Egy következő átírási feladat akkor vár a szakemberre, amikor egy analitikus óra történéseit, benne esetleg egy álom értelmezését, a páciens számára is átélhető módon szeretné bemutatni.
A francia pszichoanalitikus gondolkodás egyik jellegzetessége – mint megtudjuk – az összevont hasonlatok alkalmazása.Ilyenek Lacan „tükör-stádium” és az „apa neve”, Dolto „hasonmás” és „tudattalan testkép”, Anzieu „bőr-én”, Andre Green „halott anya” elméletei. Ezek a metafórák – implicit elméleti tudásként – újra-és újra felbukkannak a tanulmányokban és az esetleírásokban, szervesen egybefonódva a szélesebb körben alkalmazott analitikus elméleteken nyugvó értelmezésekkel. A szerző maga is alkot ilyen metaforákat, mint például a „Bőrünket vásárra”. A test a pszichoterápiában fejezetcímben olvasható.
Kiválasztva Dolto „hasonmás” és „tudattalan testkép” koncepcióját, azt kívánom illusztrálni, hogyan gazdagítják ezekbe a metaforákba foglalt elméletek Erdélyi Ildikó analitikus gondolkodását, és hogyan segítik páciensei mélyebb megértésében.
A „tudattalan testkép” egy archaikus kép, amely „az anya és gyermeke közötti interakciók, tükrözések közepette, kettejük megosztott tudattalanja révén formálódik.” Anya és gyermeke egymás „hasonmásaivá” válnak ebben a folyamatban, kapcsolatuk jellege pedig később megismétlődhet az analitikus és a páciens között kialakuló interakcióban, amelyben kettejük tudattalan testképe lesz az áttétel-viszontáttétel közvetítője. A fivérek-nővérek című fejezetben, amely a különnemű testvérek kapcsolatának fejlődését kutatja, interjúk, közös Rorschach-vizsgálat és esetleírások bizonyítják, hogy a hiányos anyai hasonmás-funkció egy testvérkapcsolatban korrigálhatóvá válik. A többi fejezethez hasonlóan ebben is sok szépirodalmi alkotásra (ebben az esetben Thomas Mann, Jean Cocteau, Anatole France, Déri Tibor, Csáth Géza, Szerb Antal írásaira) való hivatkozás, vagy a művek pszichoanalitikus elemzése igazolja az elméletek hitelességét. Az olvasó folytathatja a sort akár filmélmények felidézésével is. Az újabbak közül való Bertolucci: Álmodozók-ja, amely az 1968-as francia diáklázadások idején játszódik. A fiú és lány testvérpár azonban egy lakás belsejében valósítják meg saját forradalmukat: szexuális játékaik során átélhetik önmagukat saját testiségükben és a másik félhez fűződő vonzalmukban, de fantáziában a másik nemhez tartozóként is, mintha azt mondanák: „ha fiú (lány) lennék, olyan lennék, mint te.”
A tudattalan testképnek része a gyermek szülők által adott neve, amelyben közvetlenül tetten érhető a szülők tudattalanja, idézi a szerző Dolto véleményét. Analitikus munkánk során számos bizonyítékot találunk erre az összefüggésre. A kötet különleges értéke az „esetátiratok” sokasága, amelyeket olvasva közvetlen tanúi vagyunk az analitikus és páciens közös alkotó tevékenységének. Ildikó – terápiás esetleírásaink íratlan szabálya szerint – a valóságostól eltérő nevet ad pácienseinek. Az esettörténetek és a páciensek „analitikus” neve közötti szoros kapcsolatot azonban nem nehéz felfedezni. Bruna például feltűnő barna hajáról, barna szeméről kapta a nevét, de nem lehetett Brunella, mert ehhez hiányzott megjelenéséből mindaz, amit nőiesnek tartunk. Márió az analitikust is csábító (elvarázsló?) férfi ( Mindkét eset Az álom köldöke…fejezetből való) Kármen roma származású fiatal nő, aki színes csüngő ékszereket hord, és színesen írja le gyermekkora cigánytelepének kavargó életformáját. (Fantomok és más örökségek). A „páciens neve” magába foglalhatja mindazt, amit az analitikus tud, gondol és érez páciensével kapcsolatban, szabad utat adva képzeletének. Felmerül a kérdés, milyen arányban vesznek részt ebben a névalkotási folyamatban az analitikus tudatos, tudatelőttes, vagy akár tudattalan fantáziái?
A könyvet mindazoknak ajánlom, akik betekintést szeretnének nyerni a francia pszichoanalitikusok gondolkodásmódjába, akik szeretnék megismerni, hogyan illeszkednek, hogyan egészítik ki, vagy árnyalják ezek az ideák a pszichoanalízis egyéb iskoláinak nézeteit. Ajánlom mindazoknak a gyakorló terapeutáknak, akik hasznosítani szeretnék az esetleírás nyújtotta lehetőségeket pácienseik és saját maguk tudattalanjának mélyebb megértéséhez, és azoknak is, akik az „esetátírás” módszerére kíváncsiak.
Lőrincz Zsuzsa